A margati vár régészeit minden egyes napon settenkedő ízelt lábak, éles tekintetek, suhogó szárnycsattogások, és a rétegek alatt feltámadásukat váró földi maradványok kísértik, nem is beszélve a ciszternák, a latrinák, meg a pincék lidérceiről, és természetesen a lovagok ittragadt szellemeiről. Kötelességemnek tartom lajstromba venni mindazon bestiákat, amelyekkel hallomás vagy személyes találkozás alapján véleményt alkothattam, főleg azért, hogy a megfáradt utazónak tudomása legyen arról, mely köveken érdemes megpihennie, s melyek azok a helyek, amelyeket kerülni volna ildomos. Megjegyzendő, hogy e lista nem készülhetne most el, ha a régész nem lenne maga is egy egészen vakmerő fajtája a vakondoknak: élete kockáztatása árán is keresgéli a padlószinteket, a rétegeket, meg az oszmán kori pipadarabokat.
Itt van mindjárt az ankabút, a nagy helyi cselszövő:
hatalmas lábaival együtt tíz centis átmérővel rendelkező pók ő, s a friss földhányásokon szeret ücsörögni régi épületekben. Ma is találtak egyet a vár kápolnájában, azóta formalinban gubbaszt egy bébikígyó társaságában. (Így már nem kell attól tartani, hogy a kincskeresőt pont ez a példány csípi meg épp a vénája környékén, akinek amúgy sem volna olyan szerencséje, hogy időben megkapja az ellenszérumot, s túlélje a nyolclábú kispajtással való találkozást :). A kígyók amúgy, ha megnőnek, igen veszélyesek. A főhadiszállásunknak kinevezett szeráj előtti eukaliptuszfára tekeredve például egy 1 méter 20 centis baziliszkusz ejtőzik bőre éjfekete csillogásában. Rokonai abban a pincében sziszegek a kőrakások alatt, amelyben épp ma ástam. Hallottam is, ahogy a nevemen szólongatnak, amint kialudtak a reflektorok a mai áramszünet miatt: SSSSSZESSSSSZIL! Jártasabb kalandozók tanácsát megfogadva kitettem elébük egy feltört tojást, meg egy különleges varázserővel bíró gömbsajtot. Ha lett volna lábuk, futva menekültek volna, így csak ragacsos hasukon csússsszva issszkoltak el.
Amúgy ugyanitt egy egészen különleges helyen, egy lefolyónyílásba ékelődve találtunk rá Taszilóra, akivel kapcsolatban kicsit kilógott a lóláb, mert csak a fejét leltük meg a derék paripának. Miközben fogkefével tisztítottuk egykori gondolatainak üres barlangját, sokat gondolkoztunk rajta, miféle gonosz tréfát űzhettek vele azok a lovagok, akik ide juttatták nemes koponyáját.
Ebbe ugye beleláthattunk, mégsem találtuk halvány pilácsait sem sanyarú emlékeinek. (Azért előfordulnak megmagyarázhatatlan dolgok: például, hogy hogyan került elő a konyhahelyiségből egy őz lábszárcsont annak ellenére, hogy gazdája sohasem volt honos a Szentföldön, vagy hogy miért a latrinából került elő egy keresztes kori ablakrács meg egy ajtópánt, avagy miként lehetséges az, hogy a régészek a nyolcadik réteg alatt, tehát a mostani felszíntől minimum két méterre lelnek meg egy napszemüvegszárat a középkori mázas kerámia társaságában. Biztosan a lidércek tréfája...)
Említést kell még tenni arról a tíz tagot számláló skorpiócsaládról is, amelyet tavaly az egyik oszmán kváderkupac bontásakor leltek. Ők szívesen hűsölnek a köpővirágok árnyékában is, amelyek esetenként a gazt írtó régészek szemét célozzák maró hatású magjaikkal. Aztán van egy meghatározhatatlan, mert rejtőzködő fajta, amely a püspöki palota kövei közötti üregekben él, szorgosan löki ki a földet a fotózáshoz előkészített szondákra. Így a lelkes régész újra és újra lesöpri szelvényét, s reméli, hogy az illető bestia legalább egyszer kilógat egy 'köszönöm' táblát. Az egyetlen jó fej a hatalmas aranyszárnyú, villásfarkú pillangó, amely szintén a püspöki palota fölött kavargó termikek felemelő hatására bízza magát előszeretettel. Bár, ha belegondolok, ő sem igazán barátkozó, mondhatni, igen szégyellős: kamerapánikja van, ezért nincs most róla képem. Lencsevégre kaptam viszont a múlt heti tengerparti lakománk ékes díszvendégeit, két méltóságteljes kövérségben sétáló, a kóbormacskákat együttes erővel üldöző vérkakast.
Ki látott már riviérán hasonló uraságokat? Én még soha, de persze Teve becenévre hallgató tagbaszakadt régészt sem.
És a lista még folytatódhat...
