Egy Szíriába készülő európai nőnek általában a lelkére kötik, igyekezzék idomulni a helyi szigorúbb öltözködési szabályokhoz. Így hát szemlesütve mond le a csipkepántos szaténtoppokról, elszürkíti kissé toalettjét, s szende, erkölcsös leányként érkezik az országba. Mégis sóvár tekintetek loholnak léptei nyomában az utcákon, a szír férfiak átlátnak a ruhán. Érzékeny szenzoraik rögtön kiszúrják, hogy külföldi, ergo lazább erkölcsű gazellalány idomai mozdulnak a könnyű lennadrág alatt. Körbetelefonálják a fél tengerpartot, izgatottan ragadnak fényképezőgépet, kutatnak sietve távcső után, ha úgy dönt, úszik egyet európai stílusú (ó, természetesen egyrészes) fürdőruhájában. Jogos ez, gondolja visszaemlékezve a tegnapi öbölre, ahol csupa burkinis (Bikini muszlim módra: ugyanaz a fejkendő és ruha, amit általában viselnek az asszonyok, épp csak fürdőruhaanyagból varrva.) nő szelte a habokat. Ám eszébe ötlik az esti buli is: a majdcsak karneváli kosztümben táncoló helyi keresztény lányok percre kiszámítottan rengő mozdulataiból csak úgy sütött az elfojtott erotika. Egy arab szakos egyetemista – nevezzük inkognitóját megőrizve Zsófinak – damaszkuszi ösztöndíjasként úgy döntött, kendőt ölt, mint a muszlimák, hogy elvegyüljön egy helyi nyelviskola talpig feketébe öltözött diákjai között. Belesüppedve a sötét szövetbe fel-fellebbentek számára ezt a különös, ellentmondásokkal teli világot fedő fátylak.
-Hogyan támadt az ötlet, hogy egy tisztességes helyi muszlim hajadon öltözékébe bújj?
-2007-ben Damaszkuszban tanultam. Az a nyelviskola, ahová az ösztöndíjam szólt, gyengének bizonyult, így erősebb intézményt kerestem. Egy arab sejk által alapított nagyobb oktatási egységben találtam ilyet, ahol az általános iskolástól az egyetemi szintig terjed a képzés. Ezen belül van egy nyelvi intézet, ahol nem arab anyanyelvűként születetteket képeznek azért, hogy egyre magasabb szinteken értsék meg a Koránt. Furcsán éreztem magam a beiratkozáskor normál utcai ruhámban a csupa fekete ruhás muszlim nő között. Én épp csak egy világos kendőt terítettem a vállamra; mindenesetre örömmel fogadtak. Mivel az ott előírt öltözködési szabályoknak csak valami overállal tudtam volna megfelelni, úgy gondoltam, inkább azt fogom viselni, amit egy helyi szunnita muszlim lány hord. Nem akartam a ruházatommal kilógni a többiek – malájok, pakisztániak, törökök – közül, akik ugyan mind a saját kultúrájuknak megfelelő módon, de kendőt és hosszú köpenyt hordtak. Így Damaszkusz óvárosában az Hamidijja bazárban szereztem egy ruhát: egy fehér hajleszorítót, ami elől a homlokom közepéig ért, a fülemet és a hátul kontyba kötött hajamat, illetve a nyakat és a dekoltázst teljesen eltakarta. Erre került egy fekete kabát.
-A szikkasztó közel-keleti nap alatt még egy könnyű nyári ruha viselése is próbára teszi az embert. Nem volt nagyon kényelmetlen az új ruhád? -A szellős nyári kabát, még ha fekete is, valahogy elmegy, viszont a kendőt, azt rettenetes viselni. Bevág a nyakba, nem szellőzik, könnyen beleizzad az ember, fullasztó érzés. A szír nők valószínűleg megszokták, de engem mindig nagyon zavart az a piros csík az államon, amit okozott. Összességében nagyon nehéz volt viselni és szörnyen meleg, de érdekes.
-Ez az érdekesség abból adódik, hogy megváltozott veled szemben a körülötted lévők viselkedése? -Teljesen; főleg a férfiaké. Már akkor sem öltöztem a legkevésbé sem kihívóan, amikor még nem viseltem a hidzsábot: átlátszó ing alá trikót vettem, rövidujjú pólónál kevesebbet takaró ruhát nem hordtam, sem szoknyát vagy rövidnadrágot. Az összes íratlan szabályt betartottam, mégis mindig bámész tekintetek kereszttüzében sétáltam az utcán. ’Álruhámban’ viszont észre se vettek: rám se mertek nézni, mert az ilyesmit egy muszlim lánynak sértésnek kell vennie. Amikor muszlim taxisofőrrel utaztam, megkérdezte, külföldi vagyok-e, s hogy áttértem-e. Azt válaszoltam, hogy igen, mert a férjem muszlim. Erre rávágta: ’ Hála a magasságos Allahnak’! Furcsa volt látni ezt az elégedettséget. Vagy ahol laktam, az óváros keresztény negyedében, Bab Tumán került szomszédomnak kifognom az egyetlen muszlim családot a negyedben. Amikor a nagymama meglátott kendőben, meg fekete ruhában, teljesen odáig volt az örömtől: ’ Ó, gratulálok, micsoda öröm, hát muszlima lettél?’ És nem tudott napirendre érni afölött, hogy amikor pár perc múlva kijöttem a házból, már nem volt rajtam a kendő. Nem értette meg, hogy azért muszáj fölvennem, mert mecsetbe megyek. A keresztény szomszédok meg azt nem értették, hogy miért tanulok mecsetben, más iskolák miért nem elég jók. Azt éreztem, hogy ez a ruha védi a nők tisztességét. Udvariasan előreengedtek a szervizbuszon, ahol mindig nagy a tülekedés. Amikor leültem, az emberek nem nyomták a kezüket, a combjukat az enyémhez, mint ahogy tették volna, ha rendes ruhában vagyok. Hihetetlen nagy tisztelettel viseltetett irántam mindenki.
-Európában sokan értetlenül állnak azelőtt, hogy a muszlim nők esetleg önszántukból is viselhetik a hidzsábot és a köpenyt. Ennek az értetlenségnek az egyik legmarkánsabb megnyilvánulását Franciaország esetében láthattuk nemrégiben, ahol meg akarták tiltani a kendő viselését közintézményekben. Láttál példát arra, hogyan reagálnak muszlim nők a nyugati intoleranciára?
-Igen. Érdekes dolgot mesélt egy csoporttársam. Náluk, Törökországban nyilvános helyen: kórházban, irodában, iskolában, felsőoktatási intézményben tilos kendőt hordani. Amikor ezt bevezették, már egyetemre járt. Azt mondta: az ő életéhez ez hozzá tartozik, ebben nőtt fel, nem követelhetik tőle, hogy lemondjon róla. A férje is mondta, hogy látja, mennyire fontos neki az iskola, nincs ellenére, ha leveszi a kendőt. Végül a lány mégis úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet. Abszolút téves kép az, amit a nyugatiak rá akarnak húzni az itteniekre: hogy bárkit is föl kellene szabadítani, meg hogy elnyomás alatt élnek a nők. Legalább azt megérdemelnék, hogy döntsenek. Mindenesetre, ebben a damaszkuszi iskolában is vannak bizonyos korlátozások, ám kizárólag az ésszerűség érdekében. Például a niqábot, azt az arctakaró kendőt le kell venni az órán, máskülönben hogyan tanulnának. A másik iskolának hallgatója volt egy maláj férfi a feleségével, a nőnek egy év alatt egyszer sem láttam az arcát. Alig tudták arra rávenni, hogy az első sorba üljön, ahol nem látja egy férfi sem, és ott vegye le a niqábot, hogy legalább a szeme kint legyen: nyelvet nem lehet úgy tanulni, hogy valami teljesen eltakarja az ember arcát.
-Ez a hölgy azért a viseletek spektrumának legkonzervatívabb végpontját képviseli. Nagyon sok nő Szíriában viszont csak egy színes kendőt hord, s amellett, hogy ügyelnek rá, hogy ruházatuk egész testüket befedje, nagyjából ugyanolyan holmikban járnak, mint mi, európaiak. Ki vagy mi határozza meg, hogy a nőknek a skála mely pontján kell helyet foglalniuk; a férj? A Korán? A szokásjog?
-Elég összetett a kérdés: a lányok a családjukból hozzák a normákat azt alapul véve, hogy az anyuka mit hord. Általában ehhez képest tesznek engedményeket. Például, ha az anya a hagyományos viseletet hordta, a lány esetleg már csak egy térdig érő kabátot visel, vagy színes a kendője. De olyan is előfordul, hogy a szülők nem hagynak semmilyen változtatást, s a lány az édesanyja kicsi mása lesz. Aztán, amikor férjhez megy, akkor a férfival további megbeszélés tárgyát képezi a dolog. Előfordul, hogy többet vár el a feleségétől, de az is, hogy jóval kevesebbet. A kendő viselése azért általánosan elvárt dolog. Egyszer megkérdeztem egy muszlim férfit, miért fontos, hogy a nők eltakarják a hajukat. Azt mondta, a szemérem miatt, mert a leomló haj látványa a legerotikusabb. A Koránban is van egy homályos utalás arra, hogy a nőknek mit kell hordania, de az is bizonyított, hogy ebben a térségben már jóval Mohamed előtt is viseltek kendőt a nők. Nagyon praktikus okokból: nyáron borzasztóan süt a nap, meleg van. Szekta és elhivatottság kérdése is, hogy ki hogyan öltözködik. Sokan gondolták úgy a csoporttársaim közül, hogy ezzel a saját és a férjük jogait védik. S hihetetlen, hogy milyen átalakuláson mentek át a lányok egy tanév alatt. Például a pakisztániak mindenféle csillogó ruhában kezdték az iskolát, s mire eljöttem, addigra beszerezték a fekete ruhát, kesztyűt, niqábot, olyan volt, mintha egymást hergelnék: ’bezzeg te meg te többet mutatsz magadból, mint én!’
-Ez a versengés főként azt látva érdekes, hogy mekkora kontrasztot alkot vele az itteni keresztény lányok megjelenése. Ahhoz képest, hogy az ide látogató külföldi nőknek a saját nyugalmuk érdekében mennyire oda kell figyelnie erkölcsös megjelenésükre, az ő agyonsminkelt, selyemtoppos lényükből folyton fülledt erotika sugárzik. Hogyan engedhetnek meg maguknak efféle szabadosságot? -A keresztény lányoknak azért szabad megszegnie az íratlan szabályokat, mert ők helyiek, nekik itt a családjuk. Ez a tény a szír lányokat, bármilyen vallásúak is, érinthetetlenné teszi. Ez akkor vált számomra világossá, amikor meglátogattak a szüleim, és egymásba karolva mentünk az utcán. Azért szerettem később a kendőt, meg a köpenyt hordani, mert annyira jó volt úgy sétálni, hogy nyugodtan szemlélődhettem, s tudtam, hogy a kutya sem fog rám nézni, mert mindenki azt hiszi, hogy egy tisztességes arab családból származó hajadon vagyok. A keresztény lányok öltözködésére visszatérve: ők gyerekkoruktól azt tanulják, hogyan legyen a lényük minél erotikusabb. Ez azért van így, mert – egyébként mind a muszlimoknál, mind a keresztényeknél – komoly a verseny. A nők aránya a férfi lakossághoz képest kettő az egyharmadhoz. Sokszor csak a családok boronálják össze a fiatalokat, az is előfordul, hogy az esküvőn találkoznak először. Olyan sok itt a nő, hogy még akkor is maradna szabad, ha minden muszlim férfinak négy felesége lenne. Senki nem engedheti meg magának, hogy szolid, csendes, visszahúzódó lány legyen, mert a szír férfiak nem ezt akarják. Nem vesznek észre egy helyi keresztény lányt, aki finomabb ruhákban jár. Viszont az is igaz, hogy a házasság előtti együttlét itt abszolút tilos. Azért udvarolnak olyan lelkesen a külföldi lányoknak, mert tudják, hogy például Európában lazábbak a szabályok.
-A nemek arányából ítélve nagyon sok lehet itt a magányos nő. Ők hogyan élnek? -Akik nem mennek férjhez, azok otthon maradnak, segítenek a házimunkában, a testvéreik gyerekeinek nevelésében, ha van kedvük, elmehetnek dolgozni, de nincsenek előkelő helyen a családban. Ezt nem érzékelteti velük senki, de a szülőkre nagy társadalmi nyomás hárul, ha egy lány ’rajtuk marad’. Annyira központi helyen van a család, és hogy gyerekei legyenek egy nőnek. Ha harminc éves koráig nem megy férjhez, akkor már biztosan nem is fog. A 20-22. életév az ideális, a 24. már határeset. Itt olyan nincs, hogy valaki ne akarjon gyereket. Nem az a lényeg, hogy jó férje legyen egy lánynak, hanem, hogy legyen férje. Azért, hogy ezáltal legyen gyereke és saját családja, amit ő irányít. Egyébként, a nemek kedvezőtlen aránya mellett a társadalmi szokásrendszer negatívumai is felelősek azért, hogy itt sok a magányos ember. És nemcsak a nőkről beszélek. Sok férfinak nincsen elég pénze ahhoz, hogy megnősüljön. Mert itt ugye az a szokás, hogy a férfi köteles jegyajéndékot adni lánynak: lírában mérve százezres összeget, amiből a felesége akár élete végéig is elélhet, s amit házassági szerződésbe foglalnak, illetve letétbe helyeznek. Így a férjnek ehhez a pénzhez nincs többé semmi köze. Ennek megvan az a hatalmas előnye, hogy így kiküszöbölik a nők kiszolgáltatottságát, ám sok férfinak esélye sincs arra, hogy egy ilyen nagyságrendű összeget kifizessen. Így előfordul, hogy egyesek 40 évig nem látnak nőt. Nemcsak az alapvető testi szükségleteik elnyomása viseli meg őket, hanem a családi együttlét hiánya is. És mindez csupán azért van, mert az itteni szokás szerint elképzelhetetlen, hogy pénz nélkül vágjon neki az életnek egy pár, és fokozatosan, együtt alapozzák meg az életüket. Ezek a szétfeszíthetetlen társadalmi kötések tagadhatatlanul sok pozitívummal járnak szemben a már egészségtelen mértéket öltő nyugati szabadossággal szemben, de tény, hogy legalább ugyanannyi negatívummal is.
-Biztosan tudsz ezzel kapcsolatban konkrét esetet említeni. -Igen, sajnos. Van egy barátnőm, akinek a férjéről a házasságkötés után derült ki, hogy homoszexuális, ráadásul a férfi rendszeresen verte is őt, többször került már kórházba. Ennek ellenére az egyház nem engedi elválni a férfitól, mert templomban esküdött, és ugye amit Isten egybekötött… Mellesleg a lányt már megkérte egy másik fiú, aki gyerekkora óta szerelmes belé, és tisztességes, szép életet szeretne biztosítani neki. De az anyja nem engedné, mert a srác 100 ezer Ft-nyi összeggel kevesebb jegyajándékot tudna letenni az asztalra. Még el se tudott válni a szerencsétlen lány, de már az a probléma, hogy mit szólnának ehhez a szomszédok?
-Ezzel szemben mi, európaiak sztereotípiáink alapján azt feltételeznénk, hogy a muszlim feleségek sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben élnek, mint a keresztények.
-Hát igen, ez nem mindig van így, vegyük először csak a válást. Ez a muszlimoknál sokkal egyszerűbb, mint a másik felekezet esetében: akár a nő is kezdeményezheti, elég, ha háromszor kimondja, hogy válni akar. Másrészt érdemes megemlíteni azokat az íratlan szabályokat, amihez egy muszlim férfinak tartania kell magát, ha több feleséget vesz magához. Igaz, ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, mert hatalmas anyagi terhet ró a férjre. Minden feleségnek külön házat kell biztosítania, teljesen egyforma körülményekkel. Aztán: ha vesz az egyiknek egy arany fülbevalót, akkor az összes többinek is kell vennie, éppen ugyanolyat. Az éjszakák is egyenlően el vannak osztva. Az egyik ismerősöm barátjának három felesége van, a gazdagok negyedében laknak egy háromszintes a házban: egy feleség, egy lépcsőház. A péntekeket mindig együtt töltik, mindig másnak a lakásán, és nagyon jól kijön egymással a három feleség, de az összhang megteremtése nem kis energiákat követel a férjtől. Ha például elmennek étterembe, még az is szabályozott, hogy ki ülhet a jobb vagy a bal oldalára. Mikor ki kap elsőnek csókot. Vagy kinek húzza ki először a széket. És mindezt be is tartják a családi béke miatt, de természetesen ez egy ideális állapot.
-Nagyon érdekes volna ezt az életformát mondjuk a másodfeleség szemüvegén keresztül szemlélni. Hidzsábos korszakodban biztosan kötöttél olyan bizalmas ismeretségeket, amelyeket ’álruhád’ nélkül sohasem sikerült volna.
-Ez így van, voltak olyan csoporttársaim, akikkel nagyon jó viszonyba kerültem, de nagyon személyes témákról egyikőjükkel sem beszélgettem. Az intim szférájukról csupán egy-két szót ejtettek el. De így is meglepő dolgokat figyelhettem meg, mondjuk a szomáliaiakkal kapcsolatban. Az egyik lány például még csak 20 éves volt, és már volt négy kisfia. Erre még a muszlim szír tanárnő is elképedt. Aztán megtudtuk, hogy az összes szomáliai lánynak megvolt már a 3-4 gyerek, miközben közülük a legidősebb is 24 éves volt. Volt egy malajziai lány is, akivel jó barátságot kötöttem: egyszer behozott egy fotóalbumot, megmutatta hol lakik (egy ötcsillagos szállodát űberelő ház a dzsungel közepén), a családját, a testvéreit, a barátait, a nővére esküvői fotóit, őt láttam otthon népviseletben; a maláj lányoknak van a legszebb muszlim szokások szerinti viselete. Ez nagy élmény volt, de a lányok a szoros értelemben vett magánéletükről sohasem beszéltek, még Nusztrat Fatima sem, egy pakisztáni lány, aki pedig a legjobb barátnőm volt a csoportból. Mindenesetre annyit el lehet mondani általánosságban, hogy az, amit egy szír férfi – legyen muszlim vagy keresztény - nyújthat, az egy európai nő igényszintjének nem felel meg; úgy értem, az eltérő kultúrközeg miatt teljesen különbözőek volnának az egymással szembeni elvárások. Mi már nem viselnénk jól, ha alárendelt lenne a férjünkhöz képesti szerepünk. Ha másodlagos helyen kezelnének bennünket társaságban, vagy ha nem szabadna beleszólni a társalgásba, amikor vendégek érkeznek. Másrészt tagadhatatlan az is, hogy a nőket hihetetlen tisztelet övezi. Legyenek akár gyerekek, fiatal lányok, friss házasok, várandós kismamák vagy egészen idős asszonyok, a nő itt egy szent fogalom. Megkapják azt a tiszteletet, ami egy egészséges környezetben egy édesanyának kijár. Ez otthon néha már kuriózum.
-Ha a muszlimák magánéletéről nem is, de arról, hogy miként élik meg hitüket, milyen a rólunk, keresztényekről kialakított képük, nyilván meghatározó impulzusok értek a kendőd biztosította, kevesek által megtapasztalt belső nézőpontból. Hiszen olyan iskolába jártál, ahol a nyelvtanulás szorosan összefüggött e kérdésekkel.
-Igen, sok újdonságot tanultam ott ezekről is. Az volt a legérdekesebb, hogy ahány országból érkeztek a csoportba a lányok, annyiféle világnézet által élték meg az iszlámot: mindenki egy kicsit másképpen volt muszlim. A barátnőm, Fatima például egy túlzottan vallásos nő. Kifejezetten idegesített az, hogy amikor beszélgettünk, akkor is ott volt a kezében az ujjára húzott számlálója, egy kis kattogó, amely leütések nyomán tartja számon, hányszor mondta ki Allah nevét: így fél óra alatt akár harmincszor elmondta, hogy ’Allah a leghatalmasabb’. Az volt a heppje, hogy így közelebb kerül Istenhez. Az is érdekes volt, hogy a muszlim lányok egyszer sem beszéltek Mohamedről vagy a Koránról úgy, hogy ne mondjanak utána egy kis védő formulát (például azt: ’óvakodom a megrontó Sátántól’, ’az irgalmas és könyörületes Isten nevében’), vagy a feleségei, esetleg valamelyik társa nevét. S hogy a keresztényekről mi a véleményük? Fatimával attól kezdve lettünk jóban, hogy megtudta, nem vagyok muszlim. Élete nagy célkitűzésének tartotta, hogy áttérjek, jó ember vagyok, mondta, nem akarja, hogy a tűzben égjek el, pedig az fog történni, hiába hiszek Istenben, nem jó Istenben hiszek. A többiektől sem hallottam egy rossz szót a keresztényekről. Inkább csak sajnálkoztak, hogy elégnek majd a tűzben, mint a káfirok, a hitetlenek. A hatalmas tiszteletnek örvendő tanárnőnk külön ki is hangsúlyozta: egy keresztény is lehet a saját vallása szerint igaz hívő, nemcsak egy muszlim, és ezt tisztelni kell. Keresztényként érdekes volt közöttük ülni, amikor reggelenként közös imával indítottuk a napot. Minden nap új mondatot tanultunk a szöveghez. Eleinte, amikor olyasmikről szólt, amit egy keresztény hívő is nyugodt szívvel elmondhat, még én is énekeltem, hiszen vizsgázni kellett belőle. Amikor azonban olyan részletek következtek például, hogy ’hiszünk Allahban, a hatalmasban, az iszlámban mint vallásban, Mohamedben mint prófétában’, ezeket már nem tudtam velük énekelni, attól fogva viszont jobban figyelhettem őket: csukott szemmel ültek, aki akart, az egy kicsit dülöngélt, - a pakisztáni, meg a szomáliai lányok lelkesen tették ezt – kezüket ima közben kitették, és énekeltek. Egyszerűen nem lehet leírni, amilyen szépen, őszintén, tisztán imádkoztak, hogy mindenki ugyanazt a mély lényegét éli át a szövegnek. Ez segített figyelmen kívül hagyni azt a közöttük zajló, mesterkéltnek tűnő versengést, hogy: ki a muszlimabb muszlim, ki öltözik még feketébben. Ez külsőség, ami alatt van egy tiszta, mindegyikőjük által azonos szinten megélt hit. Olyan pillanatokat soha az életben nem nézhettem volna meg a kendőm nélkül, hogy harminc, a legkülönfélébb országokból származó ember együtt fohászkodik Istenhez, és öt percen keresztül beleremeg az egész tanterem abba, hogy Allah nevét elmondják ötvenszer.
