Nem maradt a püspöki palota ciszternájához vezető falnál talán egyetlen gombostűnyi hely sem, ahol ne sértettem volna fel a beomlott kövek sebeire gyógyult földet. Járt kezemben mindenféle, puha bőröm számára ismeretlen eszköz: ásó, horoló, csákány. Az én tenyeremről is lehántották itt-ott a felső réteget, hát nekem is fájt, ami a földnek fájt. A mediterrán nap alattomos kis sugarai pedig még a pólóm alá is benyúltak, csak hogy megkarmolhassák a hátamat.

Már egy órája elmentek a szír diákok, akikkel együtt ástam. Kedvesek. Könnyen lehet velük kommunikálni angolul és pantomimul egyaránt, azt hiszem, jól illeszkednek a csapat magyar tagjainak sarokköveihez. Az is igaz, hogy a szírek nyugodtabb emberek nálunk. Délután kettőkor már cammognak is hazafelé a frissítőjükhöz. Az a sok kő vár még másnap is. De még milyen vár! Hasonló monumentális építmények állhatnának kőhalom helyett ma nálunk is, ha a mieinkkel nem bánt volna olyan szigorúan az emberi ostobaság.

Azért néha úgy van ez a dolog az emberi ostobasággal, hogy akár a visszájára is fordulhat. Talán a magyar régészek sohasem kaphatták volna meg Margatot, ha olyan szép állapotban álldogálnak otthon a katedrálisok, meg a várak, mint szerencsésebb vidékeken. Magyarországon a régészeknek általában apró leletek mozaikjait kell összerakosgatni, mire kirajzolódik egy valamikor volt oszlopfő, nemhogy egy teljes objektum képe. Szóval, kirakós játékból jók vagyunk. Na, még egy kicsit söprögetem a köveket, hogy szépek legyenek a fotózáshoz, aztán megnézegetem a mai napon összegyűlt cserepek puzzle-darabkáit. Csupa festetlen kerámia, semmi különös, sok van ebből errefelé.