Egy legendás irodalmi szalon pillanatai a Képmás áprilisi számában

Festészet, rakott krumpli és kortárs irodalom. Egy hírneves terasz szombat esti díszletei a ’60-as évek Rómájában. Szabó Ferenc atya, a Vatikáni Rádió szerkesztője sebtében viaszos vásznat terít az asztalra, amelynél aztán Máraival, Pilinszkyvel vagy Karinthy Cinivel lakmározik a művészekből, diákokból összeverődött társaság. Odébb, a szoba néhány Dunakanyar-képe mellett tanácstalan fiú és lány kettős portréja. Szőnyi István festette Triznya Mátyásról és Zsuzsa lányáról, akik aznap kötöttek házasságot, amikor a németek megszállták Budapestet. Végül az emigrációt választották egy világra szóló magyar szigeten.

- Egyszer azt írta, hogy a Kocsma története nem is Rómában, hanem még Zebegényben kezdődött.

Szőnyi Zsuzsa: Így igaz, a Kocsma születését Zebegénytől kell mesélnem. A Fekete-Erdőtől kezdve ennél nagyobb kanyart sehol sem vesz a Duna; apámat úgy elbűvölte, hogy jóformán nem is festett mást egész életében. Akik meglátogatták - mint Aba-Novák vagy Bernáth Aurél - mind úgy érezték, ide kell jönni festeni. Egy egész művészkolónia gyűlt össze minden este a szomszédos „Kati bácsi kocsmájában”, ami a fia fölött uralkodó, kövér kocsmárosnéról kapta a nevét. Mi, gyerekek a vadszőlő mögé bújva hallgattuk a nagyok vitáját a festészetről, meg hogy milyen a valőr – a felét sem értettük, de borzasztó izgalmas volt. Felnőve éreztem, hogy kellene valami hasonlót csinálni, különösen, amikor a férjemmel, Matyival ’49-ben Rómába szöktünk, és még nagyon egyedül voltunk.

- Mégis, még tíz év telt el, mire kis-aventinusi lakásuk Kocsmává avanzsált. Mi történt addig, hogyan indult a római életük?

Sz.Zs.: Csak harmadjára sikerült átszöknünk a határon; először az ÁVO szombathelyi börtönébe kerültünk. Később barátok segítettek Grazból Rómába jutni. Eleinte sokat szorongtam, rémes időket hagytunk magunk mögött: a német megszállás alatt apám igazolványokat hamisított Péter öcsémmel és Matyival a deportálásoktól menekülőknek. Lebombázták a szüleim műteremlakását, elvesztettük Pétert, és jött az orosz megszállás. Börtönben éltünk volna, ha maradunk: folyton kinyitottuk a szánkat. Rómában szabadok voltunk és szegények. Matyiban megvolt az olaszok derűlátása. Az, ahogyan egy kis spagettinek is tudnak örülni nem törődve a holnappal. Ez átragadt rám is. Állást kaptam az olasz rádió magyar adásában, a férjem a Cinecittában. A gazdasági boom idején folyton dugó volt hétvégén. Kirándulás helyett inkább mi hívtuk meg magyar barátainkat. A bolognai egyetemen tanító Várady Imre az első összejövetelen felkiáltott: „Gyerekek, olyan jól érzem magam, mint egy igazi kocsmában!”- így is vonultunk be az irodalomtörténetbe, száz évvel előbb talán szalonunk lett volna.

- De talán más történelmi koordináták között nem nőtt volna ilyen népszerű magyar szigetté.  

Sz.Zs.: Persze, hisz az emberek úgy érezték akkor, hogy idegenben ezen a kis teraszon fázósan összehúzódhatnak. Ültek Matyi mediterrán akvarelljei, meg a Szőnyi-festmények alatt, amiket apám halála után anyám, Acél elvtárs engedélyével küldött. Köztük volt a kedvencem, az Öreg révész. A Duna felé fordul a kofa, neki háttal ül a révész: nem beszélgetnek, féltek akkoriban egymástól az emberek. Mindenki tudta, miről van szó, ez a közös probléma volt a Kocsma vonzereje. Csináltam egy nagy rakott krumplit, kolbászt hoztak hazulról; a ferences egyetemen tanító Harsányi Ottó atya mosogatott. Rengetegen jöttek a BBC-nél dolgozó Cs. Szabó Lászlótól kezdve Pilinszkyig, aki nagyon sokat viccelt, szerette az életet, mégis; nem igazi ember, angyal volt inkább. A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai is jártak oda, pedig tiltották, hogy bennünket, hazaáruló emigránsokat felkeressenek.

- Még az Akadémiára is elért a párt ökle?

Sz.Zs.: Persze, a vezetők nagy besúgók voltak. Egyszer náluk járt Weöres Sándor, aki kijelentette, eljön a Kocsmába. Csak úgy egyeztek bele, hogy elmentem érte. Ott mondtam, hogy telefonálni szeretnék. Az igazgató zavarba jött. Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, majd kulcsra zárta mögöttem. Egyedül álltam egy bezárt szobában a gyanúsan sípoló kagylóval; csak annyit mondtam Matyinak, ne aggódjon, sietünk haza; és kopogtam, engedjenek ki. Ott ült szegény Sándor rémülten, de aztán nem történt semmi különös.

- Kit szeretett leginkább a kocsmatagok közül?

Sz.Zs.: Márait. Sándor volt a legfantasztikusabb ember, akit valaha ismertem. Rokonlelkek voltunk. Szinte kirúgták Magyarországról, olyan hamar kapott útlevelet. Tudták, soha nem írna olyasmit, ami nekik tetszik, de börtönbe zárni sem akartak egy ilyen híres írót. Kint viszont nem ismerték, nem akarták kiadni a könyveit, főleg, hogy csak magyarul írt; hiába tudott olyan jól németül, franciául. Pedig Amerikában is lehetett volna valaki, ha hajlandó angolul írni. A szemén lehetett látni, hogy vergődő lélek. A maga költségén kezdte kiadni a könyveit, és büszke vagyok, hogy eleinte segíthettem ebben.

-2007-ben hazaköltözött. Nem hiányzik – ahogy Rónay György nevezte - az aventinusi tündérként élt élete?

Sz.Zs.: Amikor a Kocsma vidámságát adó Matyi meghalt, úgy éreztem, nem is akarok már igazán Rómában élni. Örültem, hogy megtaláltam ezt a szép kis lakást: ugyanolyan terasza van, mint az aventinusinak, látni róla a Svábhegyet. Itt is megrendeztük a Kocsmát. Persze, már nincs meg az elzártság okozta kötelék.  Mindenkinek megvan a maga kis sorsa. Azért nagyon mulatságos, hogy sokan felkiáltanak az utcán, ha látnak: „Ja, Triznya-kocsma!” Én meg csak nézek szégyenkezve, mert hát ezer emberre nem lehet emlékezni.

Szelják Szilvia