A sebváltót markoló napbarnított férfikézre alabástromkacsó kulcsolódik. Az ujjak visszafogott szerelmeskedésben kúsznak egymásba…
Brrr, de giccses! Ponyvafüzetek wécépapírminőségű romantikája! - gondolnám magamban, ha otthoni barátaim autójának hátsó ülésén utaznék. Ám sofőröm muszlim, felesége tetőtől talpig csadorba csomagolva. Na, így már érdekesebbnek ígérkezik a dolog?
Borzasztóan izgat ez a csador dolog. Fűzöm is útitársamat, az arab szakos Beát, hogy faggassuk már ki a babaarcú Jázmint: mikor nem muszáj viselni, miért fontos ez a muszlim nőknek (vagy a férjeiknek?), miféle vallási meggyőződés bújik meg a fekete köpönyeg alatt, hány évesen kell a lányoknak ’behidzsábozódnia’ (bebábozódnia?). És főleg: hogyan lehet ezt a sötét lebernyeget elviselni a hosszú farmernadrág fölött ilyen hőségben, amikor talán még maga a szigorú Allah is megoldja kissé felöltőjét. Nyugodjak már le, mondja Bea, ilyesmiről nem beszélnek idegeneknek. Különösen nekünk, külföldieknek, akiket máskülönben annyira megkedvelnek, hogy egy alig tízperces beszélgetés után meghívnak tengerparti nyaralójukba. Töltsük családjuk körében az estét, induljunk máris - mosolyogtak a leleteket mosó Beára, amikor, mint a porban fürdött veréb, megérkeztem a ciszternatakarításból.
Irgalmatlanul sok kérdésem lenne, amit Bea szerint nem lehet feltenni. Lemondón bámulom a kígyóbűvölő zene ütemére tekergőző utat, a férfi meg a feleségét: mennyire jobban tenné, ha ő is az útra koncentrálna!
A család iszonyúan kedves, az asztal csodálatos: mentaleveles saláta, marhahúsos fatajje (nem tudom, jól írom-e), parázson édeskésre karamellizált hagymafejek. Az ételek még a maguk körül zöld legyekből eregetett fátyol látványát is feledtetik. A fügefákkal szegélyezett part gyönyörű, elfér a riviérán az a távolban füstölgő gyárkémény is. Útitársam ugyan fordítja a fontosabb mondatokat, mégis, mintha vitrin mögül néznék valami mozgó kiállítást. Jó volna érteni a családhoz tartozó kisebb lányok viháncolását, az iker babáikat ellátó párocskánkat, meg a nagyival évődő papit, akkor is, ha csak úgy beszélnek a levegőbe. Egyébként, csak semmi ’A lányom nélkül soha’-hangulat: úgy látszik, a nők itt boldogok, mert a férfiak szeretik őket. Engem meg olyan könnyen elfogadnak az ujjatlan pólómmal, meg az afrofrizurámmal, hogy egy pohárból isznak velem, ráadásul azt a vizet, amit meghagytam. Vajon melyikük ihatott előttem? Azon túl, hogy az esti fertőtlenítő házipálesz adagomat nyilvánvalóan megtriplázom majd, azt latolgatom, hogy van ebben valami transzcendens: idegenek, akiknek az élete összekeveredik egy csésze peremére tapadt nyálban. Bizalmast kérdezni viszont tiltja az illem.
Az egyik ok, ami miatt ebbe az országba jöttem, az volt, hogy lássam, milyen is a szír vendégszeretet: mondták, olyan erős, hogy felülírja a létfenntartási ösztönt is. Látni akartam őket közelről, a legbelsőbb szférájukban, igazán. Gondoltam, úgy is lesz majd tolmácsom, felteszek egyszerű kérdéseket. Válaszokat meg majd kapok, fehéret is, feketét is. Ördög vigye, már megint nem voltam eléggé alázatos. Több évem fog rámenni, mire megtanulok egyáltalán kérdezni. Az ő nyelvükön. Az ő kultúrájukba egészen beburkolózva. Na és ott van még az is, hogy a szürkének több száz árnyalata van a fekete és a fehér között húzódó határsávban.
