ELKENDŐZVE / Szíriai kaland

 2009.07.30. 22:48
Egy Szíriába készülő európai nőnek általában a lelkére kötik, igyekezzék idomulni a helyi szigorúbb öltözködési szabályokhoz. Így hát szemlesütve mond le a csipkepántos szaténtoppokról, elszürkíti kissé toalettjét, s szende, erkölcsös leányként érkezik az országba. Mégis sóvár tekintetek loholnak léptei nyomában az utcákon, a szír férfiak átlátnak a ruhán. Érzékeny szenzoraik rögtön kiszúrják, hogy külföldi, ergo lazább erkölcsű gazellalány idomai mozdulnak a könnyű lennadrág alatt. Körbetelefonálják a fél tengerpartot, izgatottan ragadnak fényképezőgépet, kutatnak sietve távcső után, ha úgy dönt, úszik egyet európai stílusú (ó, természetesen egyrészes) fürdőruhájában. Jogos ez, gondolja visszaemlékezve a tegnapi öbölre, ahol csupa burkinis (Bikini muszlim módra: ugyanaz a fejkendő és ruha, amit általában viselnek az asszonyok, épp csak fürdőruhaanyagból varrva.) nő szelte a habokat. Ám eszébe ötlik az esti buli is: a majdcsak karneváli kosztümben táncoló helyi keresztény lányok percre kiszámítottan rengő mozdulataiból csak úgy sütött az elfojtott erotika. Egy arab szakos egyetemista – nevezzük inkognitóját megőrizve Zsófinak – damaszkuszi ösztöndíjasként úgy döntött, kendőt ölt, mint a muszlimák, hogy elvegyüljön egy helyi nyelviskola talpig feketébe öltözött diákjai között. Belesüppedve a sötét szövetbe fel-fellebbentek számára ezt a különös, ellentmondásokkal teli világot fedő fátylak.

-Hogyan támadt az ötlet, hogy egy tisztességes helyi muszlim hajadon öltözékébe bújj?

-2007-ben Damaszkuszban tanultam. Az a nyelviskola, ahová az ösztöndíjam szólt, gyengének bizonyult, így erősebb intézményt kerestem. Egy arab sejk által alapított nagyobb oktatási egységben találtam ilyet, ahol az általános iskolástól az egyetemi szintig terjed a képzés. Ezen belül van egy nyelvi intézet, ahol nem arab anyanyelvűként születetteket képeznek azért, hogy egyre magasabb szinteken értsék meg a Koránt. Furcsán éreztem magam a beiratkozáskor normál utcai ruhámban a csupa fekete ruhás muszlim nő között. Én épp csak egy világos kendőt terítettem a vállamra; mindenesetre örömmel fogadtak. Mivel az ott előírt öltözködési szabályoknak csak valami overállal tudtam volna megfelelni, úgy gondoltam, inkább azt fogom viselni, amit egy helyi szunnita muszlim lány hord. Nem akartam a ruházatommal kilógni a többiek – malájok, pakisztániak, törökök – közül, akik ugyan mind a saját kultúrájuknak megfelelő módon, de kendőt és hosszú köpenyt hordtak. Így Damaszkusz óvárosában az Hamidijja bazárban szereztem egy ruhát: egy fehér hajleszorítót, ami elől a homlokom közepéig ért, a fülemet és a hátul kontyba kötött hajamat, illetve a nyakat és a dekoltázst teljesen eltakarta. Erre került egy fekete kabát.

-A szikkasztó közel-keleti nap alatt még egy könnyű nyári ruha viselése is próbára teszi az embert. Nem volt nagyon kényelmetlen az új ruhád? -A szellős nyári kabát, még ha fekete is, valahogy elmegy, viszont a kendőt, azt rettenetes viselni. Bevág a nyakba, nem szellőzik, könnyen beleizzad az ember, fullasztó érzés. A szír nők valószínűleg megszokták, de engem mindig nagyon zavart az a piros csík az államon, amit okozott. Összességében nagyon nehéz volt viselni és szörnyen meleg, de érdekes.

-Ez az érdekesség abból adódik, hogy megváltozott veled szemben a körülötted lévők viselkedése? -Teljesen; főleg a férfiaké. Már akkor sem öltöztem a legkevésbé sem kihívóan, amikor még nem viseltem a hidzsábot: átlátszó ing alá trikót vettem, rövidujjú pólónál kevesebbet takaró ruhát nem hordtam, sem szoknyát vagy rövidnadrágot. Az összes íratlan szabályt betartottam, mégis mindig bámész tekintetek kereszttüzében sétáltam az utcán. ’Álruhámban’ viszont észre se vettek: rám se mertek nézni, mert az ilyesmit egy muszlim lánynak sértésnek kell vennie. Amikor muszlim taxisofőrrel utaztam, megkérdezte, külföldi vagyok-e, s hogy áttértem-e. Azt válaszoltam, hogy igen, mert a férjem muszlim. Erre rávágta: ’ Hála a magasságos Allahnak’! Furcsa volt látni ezt az elégedettséget. Vagy ahol laktam, az óváros keresztény negyedében, Bab Tumán került szomszédomnak kifognom az egyetlen muszlim családot a negyedben. Amikor a nagymama meglátott kendőben, meg fekete ruhában, teljesen odáig volt az örömtől: ’ Ó, gratulálok, micsoda öröm, hát muszlima lettél?’ És nem tudott napirendre érni afölött, hogy amikor pár perc múlva kijöttem a házból, már nem volt rajtam a kendő. Nem értette meg, hogy azért muszáj fölvennem, mert mecsetbe megyek. A keresztény szomszédok meg azt nem értették, hogy miért tanulok mecsetben, más iskolák miért nem elég jók. Azt éreztem, hogy ez a ruha védi a nők tisztességét. Udvariasan előreengedtek a szervizbuszon, ahol mindig nagy a tülekedés. Amikor leültem, az emberek nem nyomták a kezüket, a combjukat az enyémhez, mint ahogy tették volna, ha rendes ruhában vagyok. Hihetetlen nagy tisztelettel viseltetett irántam mindenki.

-Európában sokan értetlenül állnak azelőtt, hogy a muszlim nők esetleg önszántukból is viselhetik a hidzsábot és a köpenyt. Ennek az értetlenségnek az egyik legmarkánsabb megnyilvánulását Franciaország esetében láthattuk nemrégiben, ahol meg akarták tiltani a kendő viselését közintézményekben. Láttál példát arra, hogyan reagálnak muszlim nők a nyugati intoleranciára?

-Igen. Érdekes dolgot mesélt egy csoporttársam. Náluk, Törökországban nyilvános helyen: kórházban, irodában, iskolában, felsőoktatási intézményben tilos kendőt hordani. Amikor ezt bevezették, már egyetemre járt. Azt mondta: az ő életéhez ez hozzá tartozik, ebben nőtt fel, nem követelhetik tőle, hogy lemondjon róla. A férje is mondta, hogy látja, mennyire fontos neki az iskola, nincs ellenére, ha leveszi a kendőt. Végül a lány mégis úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet. Abszolút téves kép az, amit a nyugatiak rá akarnak húzni az itteniekre: hogy bárkit is föl kellene szabadítani, meg hogy elnyomás alatt élnek a nők. Legalább azt megérdemelnék, hogy döntsenek. Mindenesetre, ebben a damaszkuszi iskolában is vannak bizonyos korlátozások, ám kizárólag az ésszerűség érdekében. Például a niqábot, azt az arctakaró kendőt le kell venni az órán, máskülönben hogyan tanulnának. A másik iskolának hallgatója volt egy maláj férfi a feleségével, a nőnek egy év alatt egyszer sem láttam az arcát. Alig tudták arra rávenni, hogy az első sorba üljön, ahol nem látja egy férfi sem, és ott vegye le a niqábot, hogy legalább a szeme kint legyen: nyelvet nem lehet úgy tanulni, hogy valami teljesen eltakarja az ember arcát.

-Ez a hölgy azért a viseletek spektrumának legkonzervatívabb végpontját képviseli. Nagyon sok nő Szíriában viszont csak egy színes kendőt hord, s amellett, hogy ügyelnek rá, hogy ruházatuk egész testüket befedje, nagyjából ugyanolyan holmikban járnak, mint mi, európaiak. Ki vagy mi határozza meg, hogy a nőknek a skála mely pontján kell helyet foglalniuk; a férj? A Korán? A szokásjog?

-Elég összetett a kérdés: a lányok a családjukból hozzák a normákat azt alapul véve, hogy az anyuka mit hord. Általában ehhez képest tesznek engedményeket. Például, ha az anya a hagyományos viseletet hordta, a lány esetleg már csak egy térdig érő kabátot visel, vagy színes a kendője. De olyan is előfordul, hogy a szülők nem hagynak semmilyen változtatást, s a lány az édesanyja kicsi mása lesz. Aztán, amikor férjhez megy, akkor a férfival további megbeszélés tárgyát képezi a dolog. Előfordul, hogy többet vár el a feleségétől, de az is, hogy jóval kevesebbet. A kendő viselése azért általánosan elvárt dolog. Egyszer megkérdeztem egy muszlim férfit, miért fontos, hogy a nők eltakarják a hajukat. Azt mondta, a szemérem miatt, mert a leomló haj látványa a legerotikusabb. A Koránban is van egy homályos utalás arra, hogy a nőknek mit kell hordania, de az is bizonyított, hogy ebben a térségben már jóval Mohamed előtt is viseltek kendőt a nők. Nagyon praktikus okokból: nyáron borzasztóan süt a nap, meleg van. Szekta és elhivatottság kérdése is, hogy ki hogyan öltözködik. Sokan gondolták úgy a csoporttársaim közül, hogy ezzel a saját és a férjük jogait védik. S hihetetlen, hogy milyen átalakuláson mentek át a lányok egy tanév alatt. Például a pakisztániak mindenféle csillogó ruhában kezdték az iskolát, s mire eljöttem, addigra beszerezték a fekete ruhát, kesztyűt, niqábot, olyan volt, mintha egymást hergelnék: ’bezzeg te meg te többet mutatsz magadból, mint én!’

-Ez a versengés főként azt látva érdekes, hogy mekkora kontrasztot alkot vele az itteni keresztény lányok megjelenése. Ahhoz képest, hogy az ide látogató külföldi nőknek a saját nyugalmuk érdekében mennyire oda kell figyelnie erkölcsös megjelenésükre, az ő agyonsminkelt, selyemtoppos lényükből folyton fülledt erotika sugárzik. Hogyan engedhetnek meg maguknak efféle szabadosságot? -A keresztény lányoknak azért szabad megszegnie az íratlan szabályokat, mert ők helyiek, nekik itt a családjuk. Ez a tény a szír lányokat, bármilyen vallásúak is, érinthetetlenné teszi. Ez akkor vált számomra világossá, amikor meglátogattak a szüleim, és egymásba karolva mentünk az utcán. Azért szerettem később a kendőt, meg a köpenyt hordani, mert annyira jó volt úgy sétálni, hogy nyugodtan szemlélődhettem, s tudtam, hogy a kutya sem fog rám nézni, mert mindenki azt hiszi, hogy egy tisztességes arab családból származó hajadon vagyok. A keresztény lányok öltözködésére visszatérve: ők gyerekkoruktól azt tanulják, hogyan legyen a lényük minél erotikusabb. Ez azért van így, mert – egyébként mind a muszlimoknál, mind a keresztényeknél – komoly a verseny. A nők aránya a férfi lakossághoz képest kettő az egyharmadhoz. Sokszor csak a családok boronálják össze a fiatalokat, az is előfordul, hogy az esküvőn találkoznak először. Olyan sok itt a nő, hogy még akkor is maradna szabad, ha minden muszlim férfinak négy felesége lenne. Senki nem engedheti meg magának, hogy szolid, csendes, visszahúzódó lány legyen, mert a szír férfiak nem ezt akarják. Nem vesznek észre egy helyi keresztény lányt, aki finomabb ruhákban jár. Viszont az is igaz, hogy a házasság előtti együttlét itt abszolút tilos. Azért udvarolnak olyan lelkesen a külföldi lányoknak, mert tudják, hogy például Európában lazábbak a szabályok.

-A nemek arányából ítélve nagyon sok lehet itt a magányos nő. Ők hogyan élnek? -Akik nem mennek férjhez, azok otthon maradnak, segítenek a házimunkában, a testvéreik gyerekeinek nevelésében, ha van kedvük, elmehetnek dolgozni, de nincsenek előkelő helyen a családban. Ezt nem érzékelteti velük senki, de a szülőkre nagy társadalmi nyomás hárul, ha egy lány ’rajtuk marad’. Annyira központi helyen van a család, és hogy gyerekei legyenek egy nőnek. Ha harminc éves koráig nem megy férjhez, akkor már biztosan nem is fog. A 20-22. életév az ideális, a 24. már határeset. Itt olyan nincs, hogy valaki ne akarjon gyereket. Nem az a lényeg, hogy jó férje legyen egy lánynak, hanem, hogy legyen férje. Azért, hogy ezáltal legyen gyereke és saját családja, amit ő irányít. Egyébként, a nemek kedvezőtlen aránya mellett a társadalmi szokásrendszer negatívumai is felelősek azért, hogy itt sok a magányos ember. És nemcsak a nőkről beszélek. Sok férfinak nincsen elég pénze ahhoz, hogy megnősüljön. Mert itt ugye az a szokás, hogy a férfi köteles jegyajéndékot adni lánynak: lírában mérve százezres összeget, amiből a felesége akár élete végéig is elélhet, s amit házassági szerződésbe foglalnak, illetve letétbe helyeznek. Így a férjnek ehhez a pénzhez nincs többé semmi köze. Ennek megvan az a hatalmas előnye, hogy így kiküszöbölik a nők kiszolgáltatottságát, ám sok férfinak esélye sincs arra, hogy egy ilyen nagyságrendű összeget kifizessen. Így előfordul, hogy egyesek 40 évig nem látnak nőt. Nemcsak az alapvető testi szükségleteik elnyomása viseli meg őket, hanem a családi együttlét hiánya is. És mindez csupán azért van, mert az itteni szokás szerint elképzelhetetlen, hogy pénz nélkül vágjon neki az életnek egy pár, és fokozatosan, együtt alapozzák meg az életüket. Ezek a szétfeszíthetetlen társadalmi kötések tagadhatatlanul sok pozitívummal járnak szemben a már egészségtelen mértéket öltő nyugati szabadossággal szemben, de tény, hogy legalább ugyanannyi negatívummal is.

-Biztosan tudsz ezzel kapcsolatban konkrét esetet említeni. -Igen, sajnos. Van egy barátnőm, akinek a férjéről a házasságkötés után derült ki, hogy homoszexuális, ráadásul a férfi rendszeresen verte is őt, többször került már kórházba. Ennek ellenére az egyház nem engedi elválni a férfitól, mert templomban esküdött, és ugye amit Isten egybekötött… Mellesleg a lányt már megkérte egy másik fiú, aki gyerekkora óta szerelmes belé, és tisztességes, szép életet szeretne biztosítani neki. De az anyja nem engedné, mert a srác 100 ezer Ft-nyi összeggel kevesebb jegyajándékot tudna letenni az asztalra. Még el se tudott válni a szerencsétlen lány, de már az a probléma, hogy mit szólnának ehhez a szomszédok?

-Ezzel szemben mi, európaiak sztereotípiáink alapján azt feltételeznénk, hogy a muszlim feleségek sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben élnek, mint a keresztények.

-Hát igen, ez nem mindig van így, vegyük először csak a válást. Ez a muszlimoknál sokkal egyszerűbb, mint a másik felekezet esetében: akár a nő is kezdeményezheti, elég, ha háromszor kimondja, hogy válni akar. Másrészt érdemes megemlíteni azokat az íratlan szabályokat, amihez egy muszlim férfinak tartania kell magát, ha több feleséget vesz magához. Igaz, ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, mert hatalmas anyagi terhet ró a férjre. Minden feleségnek külön házat kell biztosítania, teljesen egyforma körülményekkel. Aztán: ha vesz az egyiknek egy arany fülbevalót, akkor az összes többinek is kell vennie, éppen ugyanolyat. Az éjszakák is egyenlően el vannak osztva. Az egyik ismerősöm barátjának három felesége van, a gazdagok negyedében laknak egy háromszintes a házban: egy feleség, egy lépcsőház. A péntekeket mindig együtt töltik, mindig másnak a lakásán, és nagyon jól kijön egymással a három feleség, de az összhang megteremtése nem kis energiákat követel a férjtől. Ha például elmennek étterembe, még az is szabályozott, hogy ki ülhet a jobb vagy a bal oldalára. Mikor ki kap elsőnek csókot. Vagy kinek húzza ki először a széket. És mindezt be is tartják a családi béke miatt, de természetesen ez egy ideális állapot.

-Nagyon érdekes volna ezt az életformát mondjuk a másodfeleség szemüvegén keresztül szemlélni. Hidzsábos korszakodban biztosan kötöttél olyan bizalmas ismeretségeket, amelyeket ’álruhád’ nélkül sohasem sikerült volna.

-Ez így van, voltak olyan csoporttársaim, akikkel nagyon jó viszonyba kerültem, de nagyon személyes témákról egyikőjükkel sem beszélgettem. Az intim szférájukról csupán egy-két szót ejtettek el. De így is meglepő dolgokat figyelhettem meg, mondjuk a szomáliaiakkal kapcsolatban. Az egyik lány például még csak 20 éves volt, és már volt négy kisfia. Erre még a muszlim szír tanárnő is elképedt. Aztán megtudtuk, hogy az összes szomáliai lánynak megvolt már a 3-4 gyerek, miközben közülük a legidősebb is 24 éves volt. Volt egy malajziai lány is, akivel jó barátságot kötöttem: egyszer behozott egy fotóalbumot, megmutatta hol lakik (egy ötcsillagos szállodát űberelő ház a dzsungel közepén), a családját, a testvéreit, a barátait, a nővére esküvői fotóit, őt láttam otthon népviseletben; a maláj lányoknak van a legszebb muszlim szokások szerinti viselete. Ez nagy élmény volt, de a lányok a szoros értelemben vett magánéletükről sohasem beszéltek, még Nusztrat Fatima sem, egy pakisztáni lány, aki pedig a legjobb barátnőm volt a csoportból. Mindenesetre annyit el lehet mondani általánosságban, hogy az, amit egy szír férfi – legyen muszlim vagy keresztény - nyújthat, az egy európai nő igényszintjének nem felel meg; úgy értem, az eltérő kultúrközeg miatt teljesen különbözőek volnának az egymással szembeni elvárások. Mi már nem viselnénk jól, ha alárendelt lenne a férjünkhöz képesti szerepünk. Ha másodlagos helyen kezelnének bennünket társaságban, vagy ha nem szabadna beleszólni a társalgásba, amikor vendégek érkeznek. Másrészt tagadhatatlan az is, hogy a nőket hihetetlen tisztelet övezi. Legyenek akár gyerekek, fiatal lányok, friss házasok, várandós kismamák vagy egészen idős asszonyok, a nő itt egy szent fogalom. Megkapják azt a tiszteletet, ami egy egészséges környezetben egy édesanyának kijár. Ez otthon néha már kuriózum.

-Ha a muszlimák magánéletéről nem is, de arról, hogy miként élik meg hitüket, milyen a rólunk, keresztényekről kialakított képük, nyilván meghatározó impulzusok értek a kendőd biztosította, kevesek által megtapasztalt belső nézőpontból. Hiszen olyan iskolába jártál, ahol a nyelvtanulás szorosan összefüggött e kérdésekkel.

-Igen, sok újdonságot tanultam ott ezekről is. Az volt a legérdekesebb, hogy ahány országból érkeztek a csoportba a lányok, annyiféle világnézet által élték meg az iszlámot: mindenki egy kicsit másképpen volt muszlim. A barátnőm, Fatima például egy túlzottan vallásos nő. Kifejezetten idegesített az, hogy amikor beszélgettünk, akkor is ott volt a kezében az ujjára húzott számlálója, egy kis kattogó, amely leütések nyomán tartja számon, hányszor mondta ki Allah nevét: így fél óra alatt akár harmincszor elmondta, hogy ’Allah a leghatalmasabb’. Az volt a heppje, hogy így közelebb kerül Istenhez. Az is érdekes volt, hogy a muszlim lányok egyszer sem beszéltek Mohamedről vagy a Koránról úgy, hogy ne mondjanak utána egy kis védő formulát (például azt: ’óvakodom a megrontó Sátántól’, ’az irgalmas és könyörületes Isten nevében’), vagy a feleségei, esetleg valamelyik társa nevét. S hogy a keresztényekről mi a véleményük? Fatimával attól kezdve lettünk jóban, hogy megtudta, nem vagyok muszlim. Élete nagy célkitűzésének tartotta, hogy áttérjek, jó ember vagyok, mondta, nem akarja, hogy a tűzben égjek el, pedig az fog történni, hiába hiszek Istenben, nem jó Istenben hiszek. A többiektől sem hallottam egy rossz szót a keresztényekről. Inkább csak sajnálkoztak, hogy elégnek majd a tűzben, mint a káfirok, a hitetlenek. A hatalmas tiszteletnek örvendő tanárnőnk külön ki is hangsúlyozta: egy keresztény is lehet a saját vallása szerint igaz hívő, nemcsak egy muszlim, és ezt tisztelni kell. Keresztényként érdekes volt közöttük ülni, amikor reggelenként közös imával indítottuk a napot. Minden nap új mondatot tanultunk a szöveghez. Eleinte, amikor olyasmikről szólt, amit egy keresztény hívő is nyugodt szívvel elmondhat, még én is énekeltem, hiszen vizsgázni kellett belőle. Amikor azonban olyan részletek következtek például, hogy ’hiszünk Allahban, a hatalmasban, az iszlámban mint vallásban, Mohamedben mint prófétában’, ezeket már nem tudtam velük énekelni, attól fogva viszont jobban figyelhettem őket: csukott szemmel ültek, aki akart, az egy kicsit dülöngélt, - a pakisztáni, meg a szomáliai lányok lelkesen tették ezt – kezüket ima közben kitették, és énekeltek. Egyszerűen nem lehet leírni, amilyen szépen, őszintén, tisztán imádkoztak, hogy mindenki ugyanazt a mély lényegét éli át a szövegnek. Ez segített figyelmen kívül hagyni azt a közöttük zajló, mesterkéltnek tűnő versengést, hogy: ki a muszlimabb muszlim, ki öltözik még feketébben. Ez külsőség, ami alatt van egy tiszta, mindegyikőjük által azonos szinten megélt hit. Olyan pillanatokat soha az életben nem nézhettem volna meg a kendőm nélkül, hogy harminc, a legkülönfélébb országokból származó ember együtt fohászkodik Istenhez, és öt percen keresztül beleremeg az egész tanterem abba, hogy Allah nevét elmondják ötvenszer.

Címkék: kendő tűz ima tisztelet fohász édesanya hidzsáb hitetlenek Szíriai

 

 
Egy Szíriába készülő európai nőnek általában a lelkére kötik, igyekezzék idomulni a helyi szigorúbb öltözködési szabályokhoz. Így hát szemlesütve mond le a csipkepántos szaténtoppokról, elszürkíti kissé toalettjét, s szende, erkölcsös leányként érkezik az országba. Mégis sóvár tekintetek loholnak léptei nyomában az utcákon, a szír férfiak átlátnak a ruhán. Érzékeny szenzoraik rögtön kiszúrják, hogy külföldi, ergo lazább erkölcsű gazellalány idomai mozdulnak a könnyű lennadrág alatt. Körbetelefonálják a fél tengerpartot, izgatottan ragadnak fényképezőgépet, kutatnak sietve távcső után, ha úgy dönt, úszik egyet európai stílusú (ó, természetesen egyrészes) fürdőruhájában. Jogos ez, gondolja visszaemlékezve a tegnapi öbölre, ahol csupa burkinis (Bikini muszlim módra: ugyanaz a fejkendő és ruha, amit általában viselnek az asszonyok, épp csak fürdőruhaanyagból varrva.) nő szelte a habokat. Ám eszébe ötlik az esti buli is: a majdcsak karneváli kosztümben táncoló helyi keresztény lányok percre kiszámítottan rengő mozdulataiból csak úgy sütött az elfojtott erotika. Egy arab szakos egyetemista, szintén a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió tagja – nevezzük inkognitóját megőrizve Zsófinak – damaszkuszi ösztöndíjasként úgy döntött, kendőt ölt, mint a muszlimák, hogy elvegyüljön egy helyi nyelviskola talpig feketébe öltözött diákjai között. Belesüppedve a sötét szövetbe fel-fellebbentek számára ezt a különös, ellentmondásokkal teli világot fedő fátylak. Vele beszélgettem álruhás élményeiről.

 

 

Az interjú hamarosan olvasható lesz a blogon, amint két csákányütés vagy leletmosás között ismét sikerül írogatni egy keveset! :)

 

Címkék: erotika kendő bikini gazella muszlima burkini elkendőzés Szíriai

A margati vár régészeit minden egyes napon settenkedő ízelt lábak, éles tekintetek, suhogó szárnycsattogások, és a rétegek alatt feltámadásukat váró földi maradványok kísértik, nem is beszélve a ciszternák, a latrinák, meg a pincék lidérceiről, és természetesen a lovagok ittragadt szellemeiről. Kötelességemnek tartom lajstromba venni mindazon bestiákat, amelyekkel hallomás vagy személyes találkozás alapján véleményt alkothattam, főleg azért, hogy a megfáradt utazónak tudomása legyen arról, mely köveken érdemes megpihennie, s melyek azok a helyek, amelyeket kerülni volna ildomos. Megjegyzendő, hogy e lista nem készülhetne most el, ha a régész nem lenne maga is egy egészen vakmerő fajtája a vakondoknak: élete kockáztatása árán is keresgéli a padlószinteket, a rétegeket, meg az oszmán kori pipadarabokat.

 

 

Itt van mindjárt az ankabút, a nagy helyi cselszövő:
 
hatalmas lábaival együtt tíz centis átmérővel rendelkező pók ő, s a friss földhányásokon szeret ücsörögni régi épületekben. Ma is találtak egyet a vár kápolnájában, azóta formalinban gubbaszt egy bébikígyó társaságában. (Így már nem kell attól tartani, hogy a kincskeresőt pont ez a példány csípi meg épp a vénája környékén, akinek amúgy sem volna olyan szerencséje, hogy időben megkapja az ellenszérumot, s túlélje a nyolclábú kispajtással való találkozást :). A kígyók amúgy, ha megnőnek, igen veszélyesek. A főhadiszállásunknak kinevezett szeráj előtti eukaliptuszfára tekeredve például egy 1 méter 20 centis baziliszkusz ejtőzik bőre éjfekete csillogásában. Rokonai abban a pincében sziszegek a kőrakások alatt, amelyben épp ma ástam. Hallottam is, ahogy a nevemen szólongatnak, amint kialudtak a reflektorok a mai áramszünet miatt: SSSSSZESSSSSZIL! Jártasabb kalandozók tanácsát megfogadva kitettem elébük egy feltört tojást, meg egy különleges varázserővel bíró gömbsajtot. Ha lett volna lábuk, futva menekültek volna, így csak ragacsos hasukon csússsszva issszkoltak el.

 

 

Amúgy ugyanitt egy egészen különleges helyen, egy lefolyónyílásba ékelődve találtunk rá Taszilóra, akivel kapcsolatban kicsit kilógott a lóláb, mert csak a fejét leltük meg a derék paripának. Miközben fogkefével tisztítottuk egykori gondolatainak üres barlangját, sokat gondolkoztunk rajta, miféle gonosz tréfát űzhettek vele azok a lovagok, akik ide juttatták nemes koponyáját.
 
Ebbe ugye beleláthattunk, mégsem találtuk halvány pilácsait sem sanyarú emlékeinek. (Azért előfordulnak megmagyarázhatatlan dolgok: például, hogy hogyan került elő a konyhahelyiségből egy őz lábszárcsont annak ellenére, hogy gazdája sohasem volt honos a Szentföldön, vagy hogy miért a latrinából került elő egy keresztes kori ablakrács meg egy ajtópánt, avagy miként lehetséges az, hogy a régészek a nyolcadik réteg alatt, tehát a mostani felszíntől minimum két méterre lelnek meg egy napszemüvegszárat a középkori mázas kerámia társaságában. Biztosan a lidércek tréfája...)

 

 

Említést kell még tenni arról a tíz tagot számláló skorpiócsaládról is, amelyet tavaly az egyik oszmán kváderkupac bontásakor leltek. Ők szívesen hűsölnek a köpővirágok árnyékában is, amelyek esetenként a gazt írtó régészek szemét célozzák maró hatású magjaikkal. Aztán van egy meghatározhatatlan, mert rejtőzködő fajta, amely a püspöki palota kövei közötti üregekben él, szorgosan löki ki a földet a fotózáshoz előkészített szondákra. Így a lelkes régész újra és újra lesöpri szelvényét, s reméli, hogy az illető bestia legalább egyszer kilógat egy 'köszönöm' táblát. Az egyetlen jó fej a hatalmas aranyszárnyú, villásfarkú pillangó, amely szintén a püspöki palota fölött kavargó termikek felemelő hatására bízza magát előszeretettel. Bár, ha belegondolok, ő sem igazán barátkozó, mondhatni, igen szégyellős: kamerapánikja van, ezért nincs most róla képem. Lencsevégre kaptam viszont a múlt heti tengerparti lakománk ékes díszvendégeit, két méltóságteljes kövérségben sétáló, a kóbormacskákat együttes erővel üldöző vérkakast.
 
Ki látott már riviérán hasonló uraságokat? Én még soha, de persze Teve becenévre hallgató tagbaszakadt régészt sem.

 

És a lista még folytatódhat...

Címkék: kakas pók leguán kígyó pillangó skorpió bestiárium tasziló Szíriai

Tartusztól északra, Marakleánál egy keskeny falsáv fut a vízben:

szétszórt darabjai egy tengerbe épített 13. századi őrtoronynak. Árulás és fiúgyilkosság tapad a kváderekhez; és ezer, meg ezer remeterák. Nehéz is kerülgetni őket, ahogyan a parttól egy kilométernyire mezítláb szeljük az éles köveket épphogy ellepő, bokáig érő hullámokat. Fogadok, hogy Jézusnak nem okozott hasonló fájdalmat a vízenjárás!

 

 

Persze ő régészeti szempontok miatt nem dacolt volna a tarkót atyai pofonokkal csapkodó hullámokkal, és nyilvánvalóan nem is kellett biztos talajt keresgélnie minden egyes lépésnél. Ebben a képtelen országban viszont alighanem szükség volna valami kapaszkodóra, mert európai ember minden fogódzót elveszít, amit otthonról ismer. Például, errefelé nincsenek menetrend szerinti megállók, az ember csak úgy leinti a buszokat, aztán alkuszik a menetdíjra. Továbbá: a szomszédunkban egy hithű katolikus család legidősebb fiú tagját Dzsihádnak hívják (ennyi erővel még a déli harangszót is be lehetne vezetni ebben a háromnegyedrészt muszlimok lakta országban :). Aztán, itt az autópályán nyugodtan lehet birkákat terelni vagy teherautó platóján utazni másik húsz ember társaságában (én megtettem, nagyon jó volt!). Ebben az országban a boltos inkább meghív a fagyira, mert nem tud visszaadni a pénzemből. Otthon ez az üzletpolitika garantáltan csődbe vinne, de errefelé ez nem valószínű, mert az emberek nem használják ki azt, hogy mindenki betartja a Korán parancsolatát, miszerint, ha csak egy falat kenyered van, azt is meg kell osztanod éhes vendégeddel. Ám, ha a krach elkerülhetetlen, akkor még mindig lehet másolt cd-kkel legálisan kereskedni (Szíriának ugyanis nincsenek licence-szerződései semmiféle forgalmazóval), amelyekről természetesen még számlát is adnak a kedves vevőnek. Cseppfolyóssá válik a szívbe írt törvényen kívül (és ebben nincs is olyan sok különbség a Korán meg a Biblia között) mindenféle hangzatos európai norma. Kicsorog az ember ujjai közül, hagyja, hogy elfolyjon az idő is, mint Dalí képein az órák: tökéletes nyugalommal nézi, ahogy a müezzimek énekével felosztott számlap a napkoronggal együtt becsúszik a horizont mögé. Itt sehová nem sietnek az emberek.

 

Az alkonyati parton a halászok grillezett hallal, vízipipával, meg részegítő aromájú mate teával várnak, és az öreg Iliász atyáról mesélnek, aki pár évvel ezelőtt még csodákat tett ezen a vidéken. Mondják, hogy egyszer harminc vendéget vártak, de egész nap nem akadt egyetlen hal sem a hálójukba: Megkérdezék tehát a bölcs Iliászt, mitévők volnának. Az mondá nékik: menjetek, s ahol a nap a vízzel találkozik, bocsássátok le a hálótokat. Úgy tevének. S éppen annyi hallal térnek vala meg, mint ahány éhes gyomrot meg kellett vala tölteniök.

Mesélnek arról is, hogy az a hatalmas partra vetődött medúza, amit a fürdőzésből visszajövet a parton láttunk, reggelre teljesen eltűnik majd, minden törvény, ami kocsonyás sejtjeit egymáshoz köti, elolvad, a maga életterében, a tengerben oly veszélyes teste vízzé válik; tehetetlenül csorog a kavicsok közé, és akkor egy tökéletesen új, tiszta nap kezdődik.

 

Címkék: medúza vízenjárás hullámok tartusz Szíriai

Csodálatos kenyérszaporítás Margatban
Major Balázs a Szíriai- Magyar Régészeti Misszióról, a narancstermesztő Matula bácsiról és a sárga-fekete mérőszalagról.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem zászlaja alatt tárja fel a világ legnagyobb keresztes várát Szíriában karunk tanára, Major Balázs. Tizennégy évvel ezelőtt ösztöndíjas egyetemistaként indult először a tengerparti vidék középkori keresztes és muszlim emlékeinek felkutatására. Akkor csak hátizsákja volt vele. Benne mérőszalagja és a szírek iránti szeretete.  Ma a margati ásatáson egy nemzetközileg elismert csapat áll a háta mögött. Benne csodálatos harmóniában együtt dolgozó szírek és magyarok, síita muszlimok és keresztények. Akad közöttük lelkes nyugdíjas, tehetséges diák, megszállott tudós. Ki-ki önköltségen ajánlja fel a maga összes tehetségét; fizetést senki nem kap. Mégis egyre gazdagabb a misszió. Önmozgón szövődő kapcsolathálójához mind többen csatlakoznak.

-A szíriai Tartúsz megye múzeumának igazgatója, Dr. Rámiz Housh azt tartja önről, hogy a teste magyar, de a lelke szíriai. Igaz ez?

Szíria, az emberiség és a kereszténység bölcsője
Itt találták föl a mezőgazdaságot, az első ábécét és az üvegfúvást. Az ország nyolc pápát adott a kereszténységnek. A mai Szíriában született a Római Birodalom első keresztény császára, Philippus Arabus; a mérnök, aki a Pantheont tervezte és a férfias erényekkel és hihetetlen szépséggel bíró, hat nyelven beszélő, Róma trónjára törő Zenobia. Ez az ország volt a késő antikvitás kori Róma húzóprovinciája. A Kr.u. II. században a szíriai Palmyra tartotta kézben a Római Birodalom teljes távolsági kereskedelmét; még a Tiberisz is szírül susogott.
 
-Igen, sok szempontból. 1986-tól 1989-ig Líbiában éltem a szüleimmel, akik orvosok, és ott vállaltak munkát. Lenyűgözött a fantasztikus tárgyi emlékanyaggal telített, hihetetlenül kedves emberekkel benépesített táj varázslatos, turistáktól érintetlen atmoszférája. 1989-ben haza kellett térnem a középiskolára, de folyton az arab világba vágytam. Visszajutásomat pedig az ELTE arab szakán keresztül láttam lehetségesnek. Szíria azért vált szűkebb célponttá, mert amióta az eszemet tudom, a keresztes kori kultúra érdekelt, s ez a legjobban ott kutatható. Mégsem a rendkívüli műemlék-gazdagság az, ami miatt annyira szeretek kint lenni. Ami számomra a legfontosabb, abban semmi nem tudja fölvenni a versenyt Szíriával. Ezek maguk a szírek. Van egy arab mondás: „Először a szomszédot nézd meg, és utána a házat”. Az a legfontosabb, hogy egy országot milyen emberek laknak.

 

-Milyen emberek élnek Szíriában?

-Rendkívül elfogadóak és nyitottak annak köszönhetően, hogy Szíria mindig is egyfajta kulturális átjáróház volt. Nincsenek természetes határai, be van ékelve két nagy kulturális régió, Mezopotámia és Egyiptom közé. Emellett a Földközi-tengerre is nyitott területként természetes kapcsolata van az ottani kultúrákkal. Minden idegen civilizációs hatást magába szippant úgy, hogy közben a sajátját is megőrizve valami sajátosat, extrémet gyúr belőlük. A palmyrai művészetben például meg lehet találni a római oszloprendektől kezdve a szászándia díszítőmotívumokat is, de ezeket a vonásokat egy tökéletesen új egységgé teremtik. A gazdag kulturális múltnak köszönhetően szinte a génjeikbe plántálódott valami rendkívüli intelligencia. Akárcsak a vendégszeretet, ami sokszor még a létfenntartási ösztönt is felülírja; az önzetlen segíteni akarás akár a saját szenvedésük árán is.

 

-Biztosan tudna konkrét történetet mesélni erről az önfeláldozásról.

-Rengeteget. 2005-ben például az Orontész mély szurdokának keresztes kori barlangvárait kutattuk háromfős csapatunkkal. Mielőtt leereszkedtünk a völgybe, egy kis falun mentünk keresztül, ahol korábban európai ember nemigen járt. Képzelheti, mekkora feltűnést keltettünk mérőeszközökkel, hátizsákokkal felszerelve. Terepjárás közben eleredt az eső, s a nap folyamán kezdett monszunszerűvé válni. Vaksötétben indultunk vissza. A folyóvölgy sziklafalain kvázi folyók, vízesések hullottak le ökölnyi szikladarabokat potyogtatva. Az ösvény helyén, amelyen reggel leereszkedtünk, egy hatalmas folyó hömpölygött. Az egész szurdok vízzel telt meg.
 
Egyszer csak felbukkant a vízesés túloldalán egy pásztorfiúcska gumicsizmában, bőrig ázva. Hamarosan már a mi oldalunkon lépett ki a sötétből. Kiderült: a falusiak tudván, hogy az ő vidékük vízgyűjtő terület, sejtették, hogy gondunk lesz a visszatéréssel. Férfiak-gyerekek óránként váltva egymást, teljesen csontig ázva vártak ránk a vízesésnél. Ha látta volna annak a kissrácnak az arcát, hogy ragyogott a boldogságtól, hogy épp az ő turnusában bukkantunk elő! A faluban már vetett ággyal, száraz ruhával, terülj-terülj asztalkámmal vártak minket. Pedig extrém szerény körülmények közt éltek: vasajtók, betonozott padlójú szobácskák, ahol egy szőnyeg sem volt.

 

-A vendégszeretethez azért szerethető vendég is kell. A szírek puszta önzetlenségből nem fednék fel akárkinek a fügefájuk gyökerei alatt megbúvó műemlék titkát. Hiszen akkor komoly építkezési korlátozásokra számíthatnának a kormánytól. Önnek mégis megmutatják a bajt hozó kincseket.

-A szíreknek az emberség számít. Az, hogy látják-e a szememben a tiszteletet, a szeretetet, az őszinte érdeklődést. Ösztöndíjasként és később is rengeteget utaztam. Egy szál hátizsákkal jártam be az ország jó részét. Kevés volt a pénzem, szinte csak stoppal utaztam, a falvakat járva háztetőkön aludtam. Mindig közel tudtam kerülni az egyszerű emberekhez, főleg a kisgyerekekhez, akik állandóan a vidéken bóklászva a legtöbbet tudják a régi romokról. Megjelent a nagy fehér ember hátizsákkal, aki elkápráztatta őket a fekete-sárga mérőszalagjával, meg a lovagokról szóló meséivel. Ők cserébe fogták a mérőszalag másik végét a maradványok felmérésekor. Összebarátkoztam az öregekkel is. Volt egy Matula bácsink, aki egy narancsültetvényen gazdálkodott az Orontész partján. Beköltözött egy antik barlangba, amelyben egykor szerzetesek laktak. Tényleg úgy élt ott benn, amíg tartott a beérés, meg a szüret, mint a filmbeli Matula vagy egy későantik szerzetes. Be volt állítva egy olajkályha, deszkákra aggatva száradtak fölötte a ruhák. Amikor az ottani barlangrendszert kutattuk, minden egyes reggel be kellett térni hozzá egy fél órára beszélgetni. Addig nem is mehettünk tovább, amíg meg nem tömtük a bendőnket meg a hátizsákunkat naranccsal. A helyiek megbíztak bennem; nekik köszönhetően mindig rengeteg élménnyel, diafilmmel jöttem haza.

 

-Mindenki azt latolgatja, hogy a régóta hatalmas beruházási tervekkel lobbizó németek, angolok, franciák, spanyolok helyett miért éppen a magyarok élén álló Major Balázs lett a margati várfoglaló. Említik a szírek Kelet-Európa iránti szimpátiáját a nyugat ellenében és azt, hogy részben magyar pénzből épült egykor a vár. Mi a valódi ok?

- Ezekben is van igazság, de hogy a magyarok kapták meg az ásatás koncesszióját, abban az eddig elvégzett munka megbecsülése, a kutatás és a helyiek képzése során kiépített személyes kapcsolatok nyomták a legtöbbet a latba. Adulrazzaq Muadz korábbi kulturális miniszterhelyettestől kaptuk a felkérést, aki valamikor tanított engem a Damaszkuszi Egyetemen, s mindig figyelemmel kísérte munkámat. A szírek a velük személyes kapcsolatot ápolókban gondolkoznak. Mindig csak az egyes emberben bíznak, akire építeni lehet, aki letesz valamit az asztalra. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a koncesszió az én nevemre szóljon, mert személyesen bennem bíztak. Mindenesetre az évente megújítandó szerződést nem Major Balázs hátizsákos régésszel kötik, ahhoz intézményi háttér kell. A szírek azt kérték, hogy ez a Pázmány legyen. Szeretnek, jó embernek tartanak, ezért bíznak az anyaintézményemben is. Az egyetem vezetése, elsősorban Fodor György rektor atya pedig bizalmat szavazott, hogy ebbe a komoly nemzetközi kapcsolatrendszerbe bevonjam az egyetemet. Nagyon hálás vagyok ezért, és igyekszünk ehhez a bizalomhoz méltóan egy profi, teljességre törekvő, interdiszciplináris kutatást végezni, hiszen a világ legnagyobb keresztes váráról van szó, ahol mi vagyunk az elsők, akik a látható rétegek alá pillanthatunk.

-Gondolom, azonnal elfogadta a szír kormány felkérését.

A Szíriai-Magyar Régészeti Misszió (SHAM)
A „Sham” arabul a történelmi Szíriát jelenti, angol betűszóként olvasva a Syro–Hungarian Archaeological Mission, vagyis a Szíriai–Magyar Régészeti Misszió rövidítése. Major Balázs alapította néhány kutató barátjával, a Szíriai Régészeti Főigazgatóság engedélyével 2000-ben. Azóta dolgoznak a tengerparti régió gazdag műemlékkincsének felkutatásán, bemutatásán. Előfordult olyan év, amikor négy keresztes lakótornyot is találtak. 2006-ban nyerték el Margat vára feltárásának jogát. A várban 2007-ben megtalálták a világ legnagyobb keresztes freskóját.
 
-Be kell vallanom, először postafordultával nemet mondtam. Túl nagynak éreztem a felelősséget erre a hatalmas munkára, különösen, hogy a financiális háttér abszolút hiányzott egy ekkora vállalkozáshoz.

 

-Ám nemcsak felelősséget, egyszersmind ajándékot is kapott.

-Épp ez az ellentét okozta a dilemmát: elfogadni is, de elutasítani is hatalmas felelősség. Egyrészt, Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy a kutatói eldugott helyeken dolgozzanak. Mi csak olyasmibe vághatunk bele, ahonnan messzire látszik a zászlónk. Ahogy ezt II. András tette, amikor évente a 23 kg-ot is meghaladó ezüstöt küldött a vár építésekor a johannitáknak. Másrészt, ilyen lehetőség csak egyszer van a világtörténelemben. Harmadrészt megcsillant egy hatalmas lehetőség: micsoda iskolát lehet ennek a várnak köszönhetően fölépíteni szír-magyar diákoknak! Végül négy nap után felhívtam a miniszterhelyettest és elfogadtam a felkérést. Így most szírek, magyarok, muszlimok meg keresztények együtt ásnak, restaurálnak, kúsznak-másznak a ciszternákban hajnaltól késő estig. És nagyon élvezik.

 

-Ez a harmónia ellentmond annak, ahogy a nemzetközi sajtó folyton az ősi sérelmekre alapozott, politikailag újrafestett ellenségképet élesítgeti. Hogyan látja ön ezt a kérdést?

-Minden más híresztelés ellenére ennek az ellenségképnek az egyik fő történeti hivatkozási alapja, a keresztes háborúk időszaka egy meglehetősen békés és mindenképpen rendkívül prosperáló periódus volt az arab világban. Ezt csak néha zavarta fel egy-egy hadjárat, de ennél sokkal hosszabbak voltak a békés időszakok nagyon aktív kereskedelmi tevékenységgel.
 
Mindig a 12-13. század érdekelt a legjobban. Az első reneszánsznak tartott 12. század, amikor megalakultak az első egyetemek, felépültek a nagy katedrálisok. Da Vinciék, a szobatudósok reneszánszával szemben ez még egy inkvizíciómentes, nyitott, széles néprétegekhez szóló, tisztább korszak volt lovagokkal és igazi ideálokkal. S ez a csúcsán lévő, erőtől duzzadó civilizáció a keresztes hadjáratok során találkozott az utóvirágzását élő iszlám kultúrával. Azon a földön, amelyen az első civilizációk születtek és amely a mi keresztény gyökereinket is őrzi. Mindig azt akartam kutatni, hogyan éltek egymás mellett a tengerparti régióban letelepült európaiak, és az ezen a területen még többséget alkotó keleti keresztények, illetve az iszlám síita ágához tartozó felekezetek. Ha a ma politikai konfliktusai rendeződnének, és a média nem riogatna azzal, hogy Szíria egy terrorista ország, akkor pusztán a turizmusból meg tudna élni. És ez a nép megérdemelné ezt. Az európaiak pedig megérdemelnék, hogy turistaként megismerhessék a saját gyökereiket.

 

-Ön szenvedélyes kutatója szakterületének. Sok mindenről kellett lemondania, amíg a gyermekkori érdeklődést komoly kutatómunkára váltotta?

Ha az ember meg akarja valósítani az álmát, a lemondások elkerülhetetlenek, de a munka egyben kárpótol is sokmindenért. A középiskolai éveket az ELTE arab és történelem szakára való bejutás határozta meg. Nem volt könnyű az egyetem első két éve sem; még vacsorázni is a magam elé tett szószedeteket magolva mentem. Az első év végén felajánlottak egy ösztöndíjat Kuvaitba. Nagyon csábító volt, mert mióta elhagytam, éjjel-nappal vágytam az arab világba. Negyedóra gondolkodási időt kértem, csak azért, hogy ne sértődjenek meg, mert tudtam, hogy nemet mondok majd. Mit csináltam volna Kuvaitban? Engem a keresztes várak érdekeltek és Szíria. Egy hét múlva felhívtak, hogy oda is ki lehet menni. Ez a kísértés már erősebb volt: végre látni a keresztes várakat, amik közül a legfontosabbakat már fejből tudtam rajzolni. Erről az ösztöndíjról azért kellett lemondanom, mert tudtam, csak a másodév intenzív szövegolvasása után lehet jól kihasználni.

 

-Aztán harmadévben ismét felajánlották a lehetőséget?

-Igen. Akkor már azonnal éltem vele. Az arab világ sűrűjébe kerültem. Az ösztöndíj kevés volt. Egy vályog putriban laktam Damaszkuszban, azért is csillagászati összegeket fizettem. Az élelmiszeren, meg a fűtésszámlán spóroltam, hogy utazhassak. Otthon mindig nyitva hagytam az ajtót, hogy ha már meleg nem volt, legalább friss levegő legyen. Bakancsostul ültem az ágyra, a hálózsákot magamra húzva olvasgattam a gyakran öt fokban egész télen. Kemény kiképzés volt, de kellett. Megtanít koncentrálni. Azután itthon felvettek a régész szakra, s már csak a kutatással foglalkoztam. És még egy dologgal: szakkollégista voltam a Szent Ignácban, életformává vált számomra a szervezés, a közösségépítés. Sok időt vett el, ha nem lett volna, már jóval előrébb járnék a tudományos életben; de életem egy másik fontos része hiányozna.

 

-A csapatépítés készsége nem kis szerepet játszhatott abban, hogy az ön egyszemélyes küldetéséből megszületett a ma számos tudóst tömörítő Szíriai-  Magyar Régészeti Misszió.

-Igen, a Misszió számos kint dolgozó és az itthoni háttérmunkát biztosító tagja szentignácos barát.
 
A csapatmunka öröme mellett Szíria az a hely, ami mellett könnyű elköteleződni. Egykori kollégiumi szobatársam Nagy Gábor, aki a fő jogászunk és alapítványunk alapítója, például annyira beleszeretett Szíriába, hogy még az esküvőjét is a damaszkuszi Ananiás kápolnában tartottuk. Az egyik tanú én voltam, a másik pedig egy épp kint lévő pázmányos diákom. A szakkollégiumnak köszönhetem az igazán mély barátságaimat, s azt, hogy megtanultam legalább tízévi futamidejű programokban, generációkban gondolkodni. Folyton építeni. Méghozzá csapatban. Az egytagú indiánok kora rég lejárt. Erre tanítom a diákjaimat is.

 

-A margati sikerek is a magyar tudósok példátlan összefogásról tanúskodnak.

-Így van. A misszió szakmai féltékenység nélkül, összefogással működik. Egymással olykor rivalizáló intézmények is elengedik tudósaikat ebbe a közös projektbe a Pázmány zászlója alá. Mindenki önzetlenül, barátságból és szakmaszeretetből dolgozik velünk, az ELTE geológus docensétől kezdve a Magyar Nemzeti Múzeum kutatóiig. Velünk van az összes nagy magyar múzeum és egyetem. Rengeteget segítenek nekünk laborháttérrel, emberekkel, szakértelemmel, szeretettel. És a külföldi barátok és kollegák: a francia Közel-Keleti Kutatóintézetből, a Kaliforniai Állami Egyetemről és a Cardiffi Egyetemről, ahol a doktorimat csináltam. Most nyitunk a horvát egyetemek felé is egyben bővítve a Pázmánykapcsolatait. A kinti munka igazi multidiszciplináris műhely; a feltárandó területet geofizikusaink földradarral pásztázzák végig, a régészek kiássák és ledokumentálják, a leleteket a tárgyrestaurátorok kezelik. Az épületeket specializált mérnökök mérik fel, művészettörténész-régész kolléga dolgozza fel és készíti a háromdimenziós számítógépes rekonstrukciókat. Külön szakembergárda dolgozik az épületek fizikai rekonstrukcióján és statikai megtámogatásán. Emellett folynak geológiai, dendrokronológiai, archaeológiai és földrengéstani kutatások is. Az egyik leglátványosabb eredményt a freskókutató és restauráló különítmény végzi, akik megtalálták az eddig ismert legnagyobb keresztes freskóciklusát és már a festékanyagok és rétegek laboranalízisével is elkészültek a Képzőművészeti Egyetemen.
 
Ehhez az interdiszciplináris táborhoz még csatlakoznak megszállott önkéntesek is, köztük van például egy nyugdíjas földrajztanár és egy erdőmérnök is. Önköltségen utaznak ki, hogy velünk áshassanak. Szeretnénk, ha idén már nem kellene munkásokat bérelni. Helyettük inkább szír diákokat fogadnánk, akiket ott helyben képeznénk is. A Pázmány és a Latakiai Egyetem közti megállapodás értelmében mi ott kint oktatjuk őket, cserében pedig ők is fogadnak pázmányos diákokat nyelvtanfolyam, nyári tábor, ösztöndíj idejére. Így lehetne a kenyérszaporítás csodáját tudományos téren megvalósítani. Folyamatos mozgásban kell maradni, az élet rövid. Értelmet kell adni az itt töltött ötven-hatvan évnek. A többi úgyis a túlvilágon következik, ez csak a beugró. De ezt úgy kell végigélni, hogy az jó legyen a világnak is, meg a társainknak is.

 

Szelják Szilvia

Címkék: Szíriai

KŐ KÖVÖN / Szíriai kaland

 2009.07.11. 20:28

Nem maradt a püspöki palota ciszternájához vezető falnál talán egyetlen gombostűnyi hely sem, ahol ne sértettem volna fel a beomlott kövek sebeire gyógyult földet. Járt kezemben mindenféle, puha bőröm számára ismeretlen eszköz: ásó, horoló, csákány. Az én tenyeremről is lehántották itt-ott a felső réteget, hát nekem is fájt, ami a földnek fájt. A mediterrán nap alattomos kis sugarai pedig még a pólóm alá is benyúltak, csak hogy megkarmolhassák a hátamat.

Már egy órája elmentek a szír diákok, akikkel együtt ástam. Kedvesek. Könnyen lehet velük kommunikálni angolul és pantomimul egyaránt, azt hiszem, jól illeszkednek a csapat magyar tagjainak sarokköveihez. Az is igaz, hogy a szírek nyugodtabb emberek nálunk. Délután kettőkor már cammognak is hazafelé a frissítőjükhöz. Az a sok kő vár még másnap is. De még milyen vár! Hasonló monumentális építmények állhatnának kőhalom helyett ma nálunk is, ha a mieinkkel nem bánt volna olyan szigorúan az emberi ostobaság.

Azért néha úgy van ez a dolog az emberi ostobasággal, hogy akár a visszájára is fordulhat. Talán a magyar régészek sohasem kaphatták volna meg Margatot, ha olyan szép állapotban álldogálnak otthon a katedrálisok, meg a várak, mint szerencsésebb vidékeken. Magyarországon a régészeknek általában apró leletek mozaikjait kell összerakosgatni, mire kirajzolódik egy valamikor volt oszlopfő, nemhogy egy teljes objektum képe. Szóval, kirakós játékból jók vagyunk. Na, még egy kicsit söprögetem a köveket, hogy szépek legyenek a fotózáshoz, aztán megnézegetem a mai napon összegyűlt cserepek puzzle-darabkáit. Csupa festetlen kerámia, semmi különös, sok van ebből errefelé.

 
Na de ott a zacskó mélyén, mintha az érdekesebb lenne! Ki is veszem a többi szürkeség alól, hogy jobban megnézhessem: egy falatnyi fehér kőcsipke a tenyeremben. Iszonyúan szép! Ugrok is akkorát, hogy majd’ lezúgok a fél méterre tátongó nagyobbacska szakadékba: három nap után végre találtam valamit! Egy 13. sz-i kerámiarészletet a vár muszlim kori történetéből. Egyszerű kubikosból a nap hőse lettem, ezért a szállásunk falánál kőbe vésem ezt a dátumot: 2009.07.09. (De ez titok! Mert ugye én aztán sohase firkálnék a falra!)

 

Címkék: Szíriai

A sebváltót markoló napbarnított férfikézre alabástromkacsó kulcsolódik. Az ujjak visszafogott szerelmeskedésben kúsznak egymásba…

Brrr, de giccses! Ponyvafüzetek wécépapírminőségű romantikája! - gondolnám magamban, ha otthoni barátaim autójának hátsó ülésén utaznék. Ám sofőröm muszlim, felesége tetőtől talpig csadorba csomagolva. Na, így már érdekesebbnek ígérkezik a dolog?

 
Csak a porcelánarc villan elő a júliusi nap sugarait mágnesként vonzó fekete hidzsáb alól.Szép, nevetős szemei vannak ennek a lánynak (bocsánat: ennek a 19 éves, kétgyerekes asszonynak) rajongással csüggnek a férfin, aki bezzeg könnyű fehér vászonnadrágot visel, puha bőrszandálja is maga a pasztell könnyedség. Ezek aztán jól kiegészítik egymást: Jin meg Jang.

 

Borzasztóan izgat ez a csador dolog. Fűzöm is útitársamat, az arab szakos Beát, hogy faggassuk már ki a babaarcú Jázmint: mikor nem muszáj viselni, miért fontos ez a muszlim nőknek (vagy a férjeiknek?), miféle vallási meggyőződés bújik meg a fekete köpönyeg alatt, hány évesen kell a lányoknak ’behidzsábozódnia’ (bebábozódnia?). És főleg: hogyan lehet ezt a sötét lebernyeget elviselni a hosszú farmernadrág fölött ilyen hőségben, amikor talán még maga a szigorú Allah is megoldja kissé felöltőjét. Nyugodjak már le, mondja Bea, ilyesmiről nem beszélnek idegeneknek. Különösen nekünk, külföldieknek, akiket máskülönben annyira megkedvelnek, hogy egy alig tízperces beszélgetés után meghívnak tengerparti nyaralójukba. Töltsük családjuk körében az estét, induljunk máris - mosolyogtak a leleteket mosó Beára, amikor, mint a porban fürdött veréb, megérkeztem a ciszternatakarításból.

Irgalmatlanul sok kérdésem lenne, amit Bea szerint nem lehet feltenni. Lemondón bámulom a kígyóbűvölő zene ütemére tekergőző utat, a férfi meg a feleségét: mennyire jobban tenné, ha ő is az útra koncentrálna!

A család iszonyúan kedves, az asztal csodálatos: mentaleveles saláta, marhahúsos fatajje (nem tudom, jól írom-e), parázson édeskésre karamellizált hagymafejek. Az ételek még a maguk körül zöld legyekből eregetett fátyol látványát is feledtetik. A fügefákkal szegélyezett part gyönyörű, elfér a riviérán az a távolban füstölgő gyárkémény is. Útitársam ugyan fordítja a fontosabb mondatokat, mégis, mintha vitrin mögül néznék valami mozgó kiállítást. Jó volna érteni a családhoz tartozó kisebb lányok viháncolását, az iker babáikat ellátó párocskánkat, meg a nagyival évődő papit, akkor is, ha csak úgy beszélnek a levegőbe. Egyébként, csak semmi ’A lányom nélkül soha’-hangulat: úgy látszik, a nők itt boldogok, mert a férfiak szeretik őket. Engem meg olyan könnyen elfogadnak az ujjatlan pólómmal, meg az afrofrizurámmal, hogy egy pohárból isznak velem, ráadásul azt a vizet, amit meghagytam. Vajon melyikük ihatott előttem? Azon túl, hogy az esti fertőtlenítő házipálesz adagomat nyilvánvalóan megtriplázom majd, azt latolgatom, hogy van ebben valami transzcendens: idegenek, akiknek az élete összekeveredik egy csésze peremére tapadt nyálban. Bizalmast kérdezni viszont tiltja az illem.

Az egyik ok, ami miatt ebbe az országba jöttem, az volt, hogy lássam, milyen is a szír vendégszeretet: mondták, olyan erős, hogy felülírja a létfenntartási ösztönt is. Látni akartam őket közelről, a legbelsőbb szférájukban, igazán. Gondoltam, úgy is lesz majd tolmácsom, felteszek egyszerű kérdéseket. Válaszokat meg majd kapok, fehéret is, feketét is. Ördög vigye, már megint nem voltam eléggé alázatos. Több évem fog rámenni, mire megtanulok egyáltalán kérdezni. Az ő nyelvükön. Az ő kultúrájukba egészen beburkolózva. Na és ott van még az is, hogy a szürkének több száz árnyalata van a fekete és a fehér között húzódó határsávban.

 

Címkék: Szíriai

  • A kávézacc nagyon karakteres ízű…
  • A hegy, ahol Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, egy icipicit kopárabb, mint gondoltam.
  • A szír elnök egy damaszkuszi panellakásban él (no komment :o).
  • A szomszédunk kakasa teljesen hibbant: kizárólag éjszaka kukorékol.
  • Csak az hangoztassa errefelé a ’köszönöm’ kifejezést, aki nagyon gyorsan tud szaladni: töve arabul női nemiszervet jelent.
  • A kenyér itt a khubz, egy pitaszerű lepény: hatalmas kereksége lapos; pont olyan, mint ahogy a Földet Kolombusz előtt képzelték. Rozmaringos vegyes salátával iszonyú finom.
     
  • Errefelé a betűk, mint az emberek is, kevésbé szögletesek, mint otthon.

ﺍﻟﺳﻼﻡ ﻋﻠﻴﻜﻢ - Békesség nektek!

Címkék: kenyér köszönöm betűk ábrahám izsák kávézacc Szíriai

süti beállítások módosítása