Puzzle-darabok az ezeréves Visegrádról.

Ex Visegrado Paradiso Terrestri”, azaz „Visegrádról, a földi paradicsomból”. Így keltezte levelét egy pápai követ 1483-ban. ­
A Dunakanyar gyöngyszeme ma is az egyik legnépszerűbb kirándulóhelyünk. De ismerjük-e a fellegvár kilátójából nyíló panoráma minden apró részletét? A titkok megfejtéséhez a madártávlat kevés; a gyökerekig kell leásni. Ez Visegrádon nehéz feladat: a múltba vezető utat néhol szó szerint benőtte a bozót.

http://regi.kepmas.hu/index.php?id=k_zepkori_kirakos&view=2

„Mindenkinek két hazája van: a szülőföldje és Szíria.” Ezt André Parrot, a Louvre egykori igazgatója mondta arról az országról, ahol még a parasztemberek kertjeiben is műemléket ölelnek a fügefák gyökerei.  Hogy a gazdák vendégszeretete a létfenntartási ösztönt is felülírja, már egy magyar régésztől hallottam. Major Balázs csapatának megengedik, hogy leásson a gyökerekhez. Pedig a kincsek bajt hozhatnak a tulajdonosra.

http://regi.kepmas.hu/index.php?id=a_szentf_ld_n_minden_megt_rtenhet&view=2

Gyapjú és dinamika: első pillantásra egymástól idegen fogalmaknak tűnhetnek. Toll Tünde képein ősi harmóniában egyesülnek látvánnyá. A titok egy különleges technika, amelyet a mozgásterápiával is foglalkozó alkotó fedezett fel.

http://regi.kepmas.hu/index.php?id=kepekben_melegedve&view=2

Hogy a sebesség és az útviszonyok brutális találkozása vagy a maxra tekert habibi számok (érzelmes arab zene; habibi = lelkem, kedvesem. Minden arab slágerben legalább hússzor felcsendül: tekervényes hanghajlítások szorításában facsarodik a szív.) miatt reszketett a karosszéria, benne pedig egész csontvázam, nem emlékszem. Az azért meglepett, hogy angolul kiválóan beszélő sofőröm - aki az imént még halálmegvető bátorsággal tépte ki bőröndömet a bárdolatlan, angolul nem beszélő taxis karmai közül - most kissé kappanos stílusban ordította a rádióval a legújabb arab slágert. Fékezéskor pokoli vörösre, gázadáskor mennyei fehérre gyúlt a műszerfalra operált elektromos gyertya. Idegesített, hogy porcelánderekán soha az életben nem siklik majd végig az imitált viaszcsöpp: műanyagba fagyott forró pillanat az örökkévalóságig. Legalábbis addig, amíg a karcsú test köré tekert döglött selyemvirág-füzérek szét nem foszlanak. Arra gondoltam, hogy mostmár halálom pillanatáig ezzel a taxinak álcázott fémkoporsóval fogok száguldozni a damaszkuszi autópályán. A kilométeróra már az egekben járt. Csak a hátsó ülés koszlott szövetét markoló kezem jelentette, hogy én magam még itt vagyok: úton odafelé. KÖZúton: nem volt felezővonallal sávokra osztott enyém-tiéd. A járműveken is tagolatlan embertömeg. Teherautók platóján húszan kapaszkodtak; és egyetlen bőrszerkós, NAGYzoló PALIt sem láttam egyedül megülni egy egész motort. Robogók kormányán minimum két suhanc, mögöttük apu, hátul anyu szorongatta a kicsit. Dudaszó széles kommunikációs skáláján játszva kerülgették egymást - úgy tűnt, esetleges módon - az út végét hajszolók. A visszapillantóba nem mertem belenézni, mert félni kezdtem a mögöttes dolgoktól. Pedig a hátsó szélvédőre védelmező amulettet függesztettek. Az Allah szemét szorongató Fatima keze időnként hozzácsapódott a tarkómhoz: szemmel  verés a szemmelverés ellen. Van olyan amulett, ami véd az autóbalesettől? Nem értettem, hogy az út szélén piknikező családok miért szívják olyan vidáman a vízipipát: kockás plédek sora a leállósáv mellett. Bármikor elsodorhatja őket egy autó. Taxim "már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül." (ApCsel 9:3) Később jöttem rá, hogy a szembesávban, mellettünk vészes közelségben elrepesztő batár nagy kamion fényszórója vakított el. "Zuhogtak felém a színes gyűrűk, s nekem mindegyiken át kellett bújnom, ha nem akartam, hogy betemessenek." (Mészöly Miklós: Saulus) Megdörzsöltem a szememet. Mikor kinyitottam, egy felhőtlenül békés tekintet kapaszkodott az enyémbe: egy kisfiú ült az anyjával egy mellettünk haladó, zsúfolásig megtelt autó nyitott csomagtartójában. Ketten tartottak egy óriási görögdinnyét. Úgy óvták, mint világuk világát, nehogy az aszfaltra guruljon, és széttapossák a felelőtlen, rohanó útitársak.

Ajtócsapásra ébredtem, léptekre, nevetgélésre. Itthagytak, pedig velük együtt akartam megnézni Palmyra romjait a napfelkelte vörösaranyában. Magamra rángattam a tegnapi ruhákat, hátha még utólérem a sántakutyákat. Rohantam le a hotelból az utcára: sehol egy emberi lény. Nekropolisz a végtelen történet peremén, senkivárosa semmiföldjén, mint Pilinszkynél a csecsemő szeme. Homokot hint belé a sötét égen átvillogó szélvihar. "Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben!" Még nem vagyok éber, álmodom ezt a várost. A város meg engem álmodik: kallódó lelket járni a saját fejében. Női hiúság városának tekervényes utcáin Zenobia oszlopai magasra törő gondolatok. A tümpanonok okos homlokai többszáz éve leomlottak, hát most légvárakat tartanak. Azokat is ledönti a felkelő nap fénye: az elmében lőn világosság. Zenobia királynő igazgyöngyként csillogó fogsora, fekete bőre, okos-akaratos szeme, férfias harci kedve emlék és idea. Álom, amit halandó nők kergetnek ezernyi más homokba süppedt láb nyomain.

Naná, minden nő szeretne homokba temetett város lenni, amit egyszer felfedez egy titkokat kutató hős utazó: a porból "emeljétek föl fejeteket, kapuk, ősi kapuszárnyak, táruljatok" (Zsolt 24.8) - mondta nekem a sötétarcú beduin egyetlen mozdulattal. Azzal, amellyel kezembe adta oázisából szedett gránátalmáját, ősi okosság étkét.

Motorral vitt kertjébe (a tevét kivételesen otthonhagyta :), a többiek, akik hajnalban hátrahagytak, most hátul poroszkáltak a kisbusszal (hehe, utolsókból lesznek az elsők). Baál temploma alatt datolyaliget, közepén medence, fiatal leányok ruhástul ugrottunk feszített tükre mögé, magunkba szálltunk kicsit. Aztán a padkán ülve adtam nekik a gránátalma magvaiból, halottak eledeléből: Zenobiára gondoltam. Leírhatatlanul szép volt és okos és hős.  Róma testéből egész kis birodalmat hasított ki Palmyra számára a Földközi-tengertől a Tigris folyóig, Kis-Ázsiától Egyiptomig. Mindenki bálványozta. Mi lehtett a titka?

Septimis Zenobia, a fényességes és istenfélő királyné üres órájában szeretett maga lenni. Elhagyta fiait, hadvezéreit, s kedves tudományait. Elbocsátván eunuchjait, kik homokon nőtt pálma ágával legyezték testét, a frigidáriumba tért. Gazellalábait a jeges vízbe mártván gránátalma magját ízlelgette, holtak eledelét. És Egyiptus elhalt királynéja, Kleopátra felé fordította egész elméjét.

http://index.hu/tudomany/tortenelem/2009/08/30/haromfeju_ordog_a_pokolbeli_freskon/

Még sose láttam város szélén-utca végén, fa tövében díványt. Se természetbe kivetett dívány lágy ölén heverésző pásztort: hedonista mosolyt egy cserzett arcon, ősbizalmat a nyomorúságos fekhely fölé hajoló bárányfelhőkön. Most kúszik át alattuk az utolsó napsáv. Vörösre festi a megnyíló ajtók szemöldökfáit: az alkony errefelé ódonatúj szövetség az asszonyok között. Csemetéikkel székeket hordanak középkorból ittragadt házaik elé. Nézik a lakodalmas menetek dudáló-doboló-csörgő karavánját (iszonyúan sok esküvőt tartanak nyaranta Szíriában) és csipegetnek az azfaltra hulló friss pletykákból.

Eközben elsőszülött fiaik az apák nyomdokában járnak. Mézes datolyát, színes kendőt, régi lámpást árulnak (tuti, hogy az Aladdiné is ott van, ám esztelen volnék, ha szemet vetnék szíriai műkincsekre, a határon mindjárt tömlöcbe vetnének pár évre gonosz, bibliai vámszedők).

Isten választott vidékének bazársorától nem áll távol a porhintés: olyan kedvesen naivak ezek a szír kereskedők! Azt hiszik, ha homokot szórnak a vitrinekben  gubbasztó műanyag gyöngyhalmokra, a hiú nyugati nők elhiszik,  hogy megkaparinthatják Salamon kincsét. Rendben, ők is, én is tudom, kedves játék az egész, alkuszom hát valami cifra kis semmiségre. A jó üzletet persze meg kell ünnepelni. Bezár a bazár, a bolt előtti járdán körbeüljük a vízipipát: messziről jött idegen nők és hazudós szír férfiak. Dióbarna szemei vannak a fiatal kereskedőnek, és meleg bariton hangja, énekek énekén szóló: "a te orrod hasonló a Libánus tornyához mely néz Damaskus felé", a te szemöldököd okosan ívelt, mint a szír leányoké. A te bőröd igen jó; mint Sába királynőjéé; mint nevezik sötét színét hazádnak nyelvén? - simít végig kézfejemen kisujjával természetesen egészen véletlenül. Én meg elejtem a teáspoharat szintén véletlenül: szúrós kis szilánkok, keserédes lé az utca kövén. Mondom a szememmel megbocsátón-bocsánatkérőn: akinek füle van, hallja, akinek szeme van látja a kedves hazugságokat, akinek meg bőre van, s nem túl vastag, érzi is, de azért köszöni szépen, mert a kies hazájában ritkán kap hasonlóan szép szavakat. (Magyar fiúk, szedjétek össze magatokat! :o)

 Amikor nem a várban csákányoznak, Tartusztól északra, Marakleában áztatják elcsigázott tagjaikat a misszió résztvevői: belülről vízipipa párájával, kívülről langyos tengervízzel. Ám az öncélú fürdőzést mélységesen megvetné egy vérbeli régész: a habokban is az elsüllyedt múltat keresgéli, s ez az emberiség bölcsőjének nevezett országban cseppet sem hiábavalóság. Marakleánál ugyanis egy keskeny falsáv töri meg a vizet: szétszórt kváderei egy tengerbe épített 13. századi lakótoronynak. A titkaik közötti búvárkodás lesz a misszió következő küldetése

Fénykorában még legalább kétszintes épület volt az üldözési mániás Bertalan lovag tornya: nemcsak azért hordta ide valamelyik elpusztult római kori város antik köveit 1256-ban, mert menedéket kívánt nyújtani a környékbelieknek a muszlim előrenyomulás elől. Az volt a rögeszméje, hogy a harcias mamelukok asszaszinokat fölbérelve akarják őt meggyilkoltatni. Végzete azonban még sokáig nem érte el: Qalávún szultán csak az Úr 1285. évében érkezett seregével a partra, nem sokkal később, hogy ötheti ostrom után végre elfoglalta a keresztesek legnagyobb várát, Margatot. Egy ekkora komplexumhoz képest aprócska lakótorony kvádereibe azonban beletört a kardja (neki ugye azért nemcsak bicskája volt). Ha lettek volna hajói, akkor sem tudta volna megközelíteni a zátonygyűrűben álló falakat.

Serege pedig egyre fogyatkozott Marakleai Bertalan nagy hatótávolságú számszeríjai miatt. Tehetetlensége a szultánt szíven szúrta, megfenyegette hát a régió urát, a Tripoliszi grófot, hogy felégeti a városa környéki kerteket, ha nem bírja rá a torony kevély urát menedéke feladására.

A Közel-Keletet megjárt korabeli utazók a Tripolisz környéki flórát-faunát igazi paradicsomkertként emlegették: több kilométeres smaragd sáv a tengerben, ami a félsziget csücskén szétterülő Amínát (a mai Tripolit) a kontinenshez kapcsolja.  Jóval kisebb áldozatnak tűnt ehhez képest egy tengerben álló lakótorony. A gróf rögvest tollat ragadott, s megparancsolta a torony urának, adja fel a harcot. Bertalan keze ökölbe szorult, s postafordultával nemet mondott: ő azért építette ide a Szentföldre ezt az erős tornyot, hogy a végsőkig ellenálljon a muszlimok térnyerésének.

Így aztán a tripoliszi gróf cselhez folyamodott: megkereste Bertalan egy szem fiát, aki az aranyifjak életét élvezte Akkó városában. Valószínűleg libanoni boroktól megrészegedve, kockajáték közben talált rá; és sebtében levelet íratott az apjához méltatlan gyermekkel: Apám, a kegyelmes Istenre kérlek, mentsd meg hitvány életem, Tripolisz grófja börtönbe vetette gyarló magzatod, ki halálnak halálával hal, ha a tornyot át nem adod! Bertalan csüggedten hajtotta busa fejét a tenyerébe: Véremet vagy büszkeségemet? Végül a fia életét választotta és a gróf 500 munkásával közösen rombolta kedves tornyát egész az alapozásig. Nem adatott meg számára a kegyelem, hogy rejtve maradjon előtte az igazság: amint tudomást szerzett gyermeke csalárdságáról, rögvest lóra pattant. Akkóban nagy tivornyázás közepette lelte meg; s a tékozló fiúnak ebben a történetben nem járt bocsánat. E dicstelen napon az apa kardján gonosz fény csillant, a fiú feje porba hullt.