Tűzről pattant formák

Paál Sándor zománcvilága

Amikor üveg és fém közel 900 Celsius fokon összeolvad, akkor születik a tűzzománc. A varázslatos technika eredete homályba vész; bizonyítottan csak a Krisztus előtti XVII. századból származó egyiptomi leletekből lehet kimutatni mai értelemben vett alkalmazását. Hazánkba a Szent Korona miniatűr képei hozták el. Ami pedig az emberléptéket illeti: Paál Sándor évtizedek óta kísérletezik tűz és víz keveredésével, ami minden alkalommal tartogat némi meglepetést.

Tűz, víz, zománcpor és egy csipetnyi titok

„Víz segítségével terül a matéria, ha tetszik, mint őselem jelenik meg az anyagok keveredésében, mozgásában. Aztán van egy pillanat, amikor a tűz hat a maga drámaiságával, nem teljesen kiszámítható módon; ez a zománc varázsa.” – Mondja Paál Sándor miniatűr vörösréz lemez fölé hajolva. Műhelye titkos vegykonyha, benne mozsarak, karcsú ecsetek, no meg vagy félszáz tégelynyi porrá őrölt üveg: kobaltkék, smaragdzöld, borostyánsárga, címervörös. „Eleinte, amikor valaki még csak ismerkedik a zománccal, megpróbálja az anyagot úgy, ahogyan az üvegcsékben van, rávinni a képlemezre, mint egy festményt. És megdöbbentő, hogy amikor kiég, a végeredménynek semmi köze ahhoz a lemezhez, ami korábban a kemencébe került. Nem ott jelennek meg a színek közti határvonalak, ahol a száraz vagy nedves anyag fölvitelekor.”

Egy tündérvilág díszletei

Amikor a kézben már gyakorlottan siklik az ecset, akkor is kiszámíthatatlanul hosszú folyamat, mire egy-egy ötlet finom rajzzá ég az ékszereken, tükrökön, képeken. Megéri türelmesnek lenni. Paál Sándor kemencéjéből egy sajátos, ősi elemekből építkező tündérvilág díszletei kerülnek elő. Életfa alatt egybefonódó pávák, tűzről pattant női idomok: „az ember, amikor rajzol valamit, akkor simogatja is azt. Alakítgatja, vágyakozik, hogy a világot szebbé tegye. És hát a nőkkel igazán szép a világ. A madármotívum sokféle megjelenése pedig nem tudatos a tűzzománcaimon. De nyilvánvaló, hogy az égben lebegés, a magasról látás, a szabadság és a természethez való megadó közelítés jellemzi a madarat.” Az emberek pedig szeretnek ebben a népművészeti, kora középkori ornamentikából táplálkozó világban szárnyalni: folyton a madaras medálokat csipegetik ki. De népszerűek a honfoglalás kori szimbólumok is, amelyeket Sándor honosított meg a tűzzománcban még a kilencvenes évek elején. „A rendszerváltáskor az ember még tele volt sok szép elégedetlenséggel, és ezt a motívumkincset behozni dicséretes tettnek számított a barátaim, családom előtt.”- Emlékszik vissza a mester, amikor a módszerek közötti hosszú kalandozásról mesél, amely a Műszaki Egyetem tűzzománc szakkörétől az egyedi rajzolatokig vezette. A legősibb technika a fémfelületre forrasztott minták képezte rekeszek színes üvegporral való kitöltése. De létezik domborművű, beágyazott vagy festői zománc is. A Paál-féle ékszerek aprólékosságukat a rekeszeknek köszönhetik. A festői zománcozással festett nagyobb képekben pedig az állandó koncentráció és rögtönzés az élvezetes: „Az ember mindig elégedetlen, amíg egy-egy darab készül: sok türelem kell hozzá, na és tűz. Belülről is.

Egy legendás irodalmi szalon pillanatai a Képmás áprilisi számában

Festészet, rakott krumpli és kortárs irodalom. Egy hírneves terasz szombat esti díszletei a ’60-as évek Rómájában. Szabó Ferenc atya, a Vatikáni Rádió szerkesztője sebtében viaszos vásznat terít az asztalra, amelynél aztán Máraival, Pilinszkyvel vagy Karinthy Cinivel lakmározik a művészekből, diákokból összeverődött társaság. Odébb, a szoba néhány Dunakanyar-képe mellett tanácstalan fiú és lány kettős portréja. Szőnyi István festette Triznya Mátyásról és Zsuzsa lányáról, akik aznap kötöttek házasságot, amikor a németek megszállták Budapestet. Végül az emigrációt választották egy világra szóló magyar szigeten.

- Egyszer azt írta, hogy a Kocsma története nem is Rómában, hanem még Zebegényben kezdődött.

Szőnyi Zsuzsa: Így igaz, a Kocsma születését Zebegénytől kell mesélnem. A Fekete-Erdőtől kezdve ennél nagyobb kanyart sehol sem vesz a Duna; apámat úgy elbűvölte, hogy jóformán nem is festett mást egész életében. Akik meglátogatták - mint Aba-Novák vagy Bernáth Aurél - mind úgy érezték, ide kell jönni festeni. Egy egész művészkolónia gyűlt össze minden este a szomszédos „Kati bácsi kocsmájában”, ami a fia fölött uralkodó, kövér kocsmárosnéról kapta a nevét. Mi, gyerekek a vadszőlő mögé bújva hallgattuk a nagyok vitáját a festészetről, meg hogy milyen a valőr – a felét sem értettük, de borzasztó izgalmas volt. Felnőve éreztem, hogy kellene valami hasonlót csinálni, különösen, amikor a férjemmel, Matyival ’49-ben Rómába szöktünk, és még nagyon egyedül voltunk.

- Mégis, még tíz év telt el, mire kis-aventinusi lakásuk Kocsmává avanzsált. Mi történt addig, hogyan indult a római életük?

Sz.Zs.: Csak harmadjára sikerült átszöknünk a határon; először az ÁVO szombathelyi börtönébe kerültünk. Később barátok segítettek Grazból Rómába jutni. Eleinte sokat szorongtam, rémes időket hagytunk magunk mögött: a német megszállás alatt apám igazolványokat hamisított Péter öcsémmel és Matyival a deportálásoktól menekülőknek. Lebombázták a szüleim műteremlakását, elvesztettük Pétert, és jött az orosz megszállás. Börtönben éltünk volna, ha maradunk: folyton kinyitottuk a szánkat. Rómában szabadok voltunk és szegények. Matyiban megvolt az olaszok derűlátása. Az, ahogyan egy kis spagettinek is tudnak örülni nem törődve a holnappal. Ez átragadt rám is. Állást kaptam az olasz rádió magyar adásában, a férjem a Cinecittában. A gazdasági boom idején folyton dugó volt hétvégén. Kirándulás helyett inkább mi hívtuk meg magyar barátainkat. A bolognai egyetemen tanító Várady Imre az első összejövetelen felkiáltott: „Gyerekek, olyan jól érzem magam, mint egy igazi kocsmában!”- így is vonultunk be az irodalomtörténetbe, száz évvel előbb talán szalonunk lett volna.

- De talán más történelmi koordináták között nem nőtt volna ilyen népszerű magyar szigetté.  

Sz.Zs.: Persze, hisz az emberek úgy érezték akkor, hogy idegenben ezen a kis teraszon fázósan összehúzódhatnak. Ültek Matyi mediterrán akvarelljei, meg a Szőnyi-festmények alatt, amiket apám halála után anyám, Acél elvtárs engedélyével küldött. Köztük volt a kedvencem, az Öreg révész. A Duna felé fordul a kofa, neki háttal ül a révész: nem beszélgetnek, féltek akkoriban egymástól az emberek. Mindenki tudta, miről van szó, ez a közös probléma volt a Kocsma vonzereje. Csináltam egy nagy rakott krumplit, kolbászt hoztak hazulról; a ferences egyetemen tanító Harsányi Ottó atya mosogatott. Rengetegen jöttek a BBC-nél dolgozó Cs. Szabó Lászlótól kezdve Pilinszkyig, aki nagyon sokat viccelt, szerette az életet, mégis; nem igazi ember, angyal volt inkább. A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai is jártak oda, pedig tiltották, hogy bennünket, hazaáruló emigránsokat felkeressenek.

- Még az Akadémiára is elért a párt ökle?

Sz.Zs.: Persze, a vezetők nagy besúgók voltak. Egyszer náluk járt Weöres Sándor, aki kijelentette, eljön a Kocsmába. Csak úgy egyeztek bele, hogy elmentem érte. Ott mondtam, hogy telefonálni szeretnék. Az igazgató zavarba jött. Kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, majd kulcsra zárta mögöttem. Egyedül álltam egy bezárt szobában a gyanúsan sípoló kagylóval; csak annyit mondtam Matyinak, ne aggódjon, sietünk haza; és kopogtam, engedjenek ki. Ott ült szegény Sándor rémülten, de aztán nem történt semmi különös.

- Kit szeretett leginkább a kocsmatagok közül?

Sz.Zs.: Márait. Sándor volt a legfantasztikusabb ember, akit valaha ismertem. Rokonlelkek voltunk. Szinte kirúgták Magyarországról, olyan hamar kapott útlevelet. Tudták, soha nem írna olyasmit, ami nekik tetszik, de börtönbe zárni sem akartak egy ilyen híres írót. Kint viszont nem ismerték, nem akarták kiadni a könyveit, főleg, hogy csak magyarul írt; hiába tudott olyan jól németül, franciául. Pedig Amerikában is lehetett volna valaki, ha hajlandó angolul írni. A szemén lehetett látni, hogy vergődő lélek. A maga költségén kezdte kiadni a könyveit, és büszke vagyok, hogy eleinte segíthettem ebben.

-2007-ben hazaköltözött. Nem hiányzik – ahogy Rónay György nevezte - az aventinusi tündérként élt élete?

Sz.Zs.: Amikor a Kocsma vidámságát adó Matyi meghalt, úgy éreztem, nem is akarok már igazán Rómában élni. Örültem, hogy megtaláltam ezt a szép kis lakást: ugyanolyan terasza van, mint az aventinusinak, látni róla a Svábhegyet. Itt is megrendeztük a Kocsmát. Persze, már nincs meg az elzártság okozta kötelék.  Mindenkinek megvan a maga kis sorsa. Azért nagyon mulatságos, hogy sokan felkiáltanak az utcán, ha látnak: „Ja, Triznya-kocsma!” Én meg csak nézek szégyenkezve, mert hát ezer emberre nem lehet emlékezni.

Szelják Szilvia

Család vagy karrier? Elvágólagos kérdés. Borotvaél, melynek két oldala közt táncolva ritkán kerülhetjük el, hogy valamelyik szempont csorbát szenvedjen. A dilemmára adott helyes válasznak úgy kellene hangzania: család és karrier. Az ideális hazai jövőképhez egy soktényezős társadalmi puzzle-t kell még kiraknunk. Ennek egyik fő eleme a családbarát munkahely.

Kevés vonallal sokat mondó torzkép a karikatúra. Görbe tükör által világosan látszik az, amit üléstermek, történelemkönyvek és újságcikkek sorai között olvasni csak nehezen tudnánk. Hogyan is rajzoltak arcunkra fanyar mosolyt mindennapi gyarlóságaink az utóbbi majd fél évszázadban?

Országszerte egyre több, anyagi gondokkal küszködő önkormányzat adja állami iskoláját egyházi finanszírozásba. A jelenség azokon a kistelepüléseken okozza a legtöbb konfliktust, ahol az egyetlen iskola világnézeti semlegessége vész el a fenntartóváltással. Az egyházak óvatosak a pusztán anyagi kényszerből hozzájuk forduló önkormányzatokkal, a szülők választási szabadságukat, a tanárok állásukat féltik; a hittanra korábban sosem járt gyerekek pedig talán nem is tudják pontosan, mit hozhat a változás. A keresztény értékrend szerinti oktatás-nevelés ismérveivel kapcsolatos tévhitek eloszlatására csak a hatékony kommunikáció lehet a megoldás. Vajon képesek-e a felekezeti fenntartók és a világnézeti semlegességet pártolók egymás indokainak megértésére? S hogyan hat majd mindez azokra, akiket a változások leginkább érintenek: azaz gyermekeinkre?

A száz évvel ezelőtti sajtó Budapestet már nem is a kávéházak, hanem a mozik városaként emlegette. Ma is csak Párizsban létezik olyan kiterjedt művészmozi-hálózat, mint a magyar fővárosban. Ám mióta hozzánk is betört a multiplexek tökéletes kép-és hangélményt nyújtó, bár kissé steril csúcstechnikája, a közönség egy része elpártolt a kis art-mozik egyedi világától; melyek megfelelő állami támogatás hiányában elsorvadnak. A könyvtárakkal és múzeumokkal egyenértékű kulturális csomópontoknak tekinthető művészmozik fővárosi és vidéki rendszere egyaránt veszélybe került hungarikum. Kérdés, hogy ha megszűnnek, hol fogják ezentúl bemutatni a nemzetközi díjakat nyert magyar és nemzetközi filmeket, melyeket a plázamozik nem fogadnak be. 

„Üdvözletemet küldöm Visegrádról, a földi paradicsomból”- egy vatikáni követ kezdte így a pápának írott levelét 1483-ban. Ki gondolta volna akkor, hogy a 20. század elején még azt is kétségbe vonják, hogy valóban létezett Mátyás király palotája a Cupido-kúttal, amelynek vörös márvány medencéjébe diadalok idején bor folyt. Aztán az elsüllyedt meseváros, mint Sliman Trójája, egyszercsak előbukkant a föld alól.